Az élettelen szerves anyagok az egyik leggyakrabban alkalmazott természetes eredetű talajtakarók. Alkalmazásuk mind a környezetkímélő integrált növénytermesztésben, mind pedig a biotermesztésben kiemelt jelentőséggel bíró, a minimális talajművelés (minimum tillage) követelményeinek legjobban megfelelő talajművelési eljárások. A szerves anyagokkal való talajtakarás idegen neve a mulcsozás, amely hasonló szerepet tölt be, mint az erdei gyümölcsfák esetében az avartakaró. A szerves anyag lassan elbomolva a talaj termékenységét javítja és a talajt humuszban gazdagítja. Az elhaló növényi maradványok a talajban lévő élőlények számára táplálékot nyújtanak. Kísérletek szerint a mulcsozott területen a feltalajban (20 cm-es felső réteg) magasabb a földigiliszták száma, mint a takaratlan parcellákon. A hosszú termesztési idény alatt a növényeket a talajtakaró átsegíti a kritikus, száraz időszakokon, különösen ott, ahol öntözésre nincs lehetőség. Ebből eredően a finomgyökérzet aránya nagyobb, ami hatékonyabb tápanyagfelvétellel jár együtt.

A mulcsozás száraz viszonyok közötti gazdálkodás számára alternatív megoldást kínál, az öntözés elkerülésével ill. az öntözés hátrányainak mérséklésével. Jelentős talajnedvesség megőrző hatása több öntözéssel is felérhet, viszont a csapadék átszivárgása a takaráson meglehetősen lassú, és a takaróanyag jelentős mennyiségű vizet tarthat vissza, azaz csak a nagyobb esők után várható a növények vízellátottságának javulása. Ezt a hátrányt azonban egyértelműen ellensúlyozza, hogy a talajba került víz hasznosulása jobb, mivel a takarás alatt a nedvesség időben és térben is egyenletesebben oszlik meg (1. ábra). A talajtakarás a talaj vízgazdálkodásának javításával, a talajélet serkentésével elősegíti a tápanyagok fokozottabb feltáródását és hatékonyabb felvételét. A takarás alatt fokozódik a talaj porozitása, azaz megnő a közepes- és finompórusok aránya, ami nagyobb vízkapacitást és tápanyagmegőrző képességet jelent. Kedvező hatása közvetlenül lemérhető a sarjak, hajtások erőteljesebb növekedésén, a terméshozamok emelkedésén. A takart talaj hőmérséklete kiegyenlítettebb, a téli lehűlés mérsékeltebb, de a talaj tavasszal néhány nappal később melegszik fel.

1. ábra: A talajtakarás hatása a talaj nedvességtartalmára

Ezen túl meglévő ültetvényben a biológiai gyommentesítés legjobb módja szintén a talajfelszín mulcsozása. Ezzel egyrészt a herbicidekre fordított kiadások, másrészt a környezetterhelés mérsékelhető. Köztudott, hogy a növényvédelmi technológiák alternatív lehetőségeiről (1. táblázat) gyakran megfeledkezünk, mivel a peszticidek használata viszonylag egyszerű és hatásuk biztos (bár sok esetben környezetszennyező). Gyommentesítő hatású a talaj - főként a vastagabb rétegben leterített - szerves anyaggal (fakéreg, faforgács, istállótrágya, gabonaszalma, törek, lekaszált zöldtrágya, falomb, borsószalma, krumpliszár) való takarása, ami viszont külön figyelmet érdemel, mivel búvóhelyül szolgálhat a kártevők, rágcsálók számára. Bár ez csak részben igaz, mert nem csupán a káros, hanem a hasznos élőlényeknek, rovaroknak is menedéke a mulcs.

1. táblázat: A Biokultúra Egyesület az ökológiai gazdálkodás feltételrendszeréről szóló kiadványában szabályozta a nem növényvédő szerek használatát

Ami pedig a rágcsálókat (pl. nyúl, mezei pocok) illeti, a téli talajtakaróba keverhetünk bodza- vagy diólevelet, esetleg mindkettőt, amely gyakorlati tapasztalatok szerint riasztja a rágcsálókat.

Ezek híján a gyümölcsfák törzsét műanyag törzsvédőkkel is burkolhatjuk, de vegyszerek kijuttatása is vezethet kedvező eredményre (A szaglószervre ható riasztó készítmények közül a Buvad R, a Cervacol, vagy a Nevibes használható eredményesen, amelyet ősszel kell a fák törzsére felkenni.).

A mulcsozás a termelő ill. a kertész szempontjából is igen sok pozitívummal rendelkezik, hiszen hatására jelentősen csökkennek az agrotechnikai munkálatok, egyrészt jóval kevesebbet kell kapálni, öntözni, gyomlálni, másrészt pedig kevesebb trágyára van szükség, mivel ebben a kedvező környezetben a mikroorganizmusok tevékenysége is jelentősen felélénkül. Továbbá könnyebben, tisztábban lehet a gyümölcsöt betakarítani, mert a talaj közelében érlelődő termés nem lesz szennyezett a felfröccsenő sártól. Az esetlegesen lehulló gyümölcs pedig puha felületre esik. Említést érdemlő valószínűsítés, hogy fiatal ültetvényben a talajtakarás csökkenti az ún. újratelepítési betegség kockázatát is.

Minden kertészeti kultúrának, növénynek megvan a maga legjobb talajtakarója. Noha a takaróanyagoknak - a sajátos tapasztalatoktól és a helyi adottságoktól függően - igen színes palettája kínálkozik, azonban mindezt nem lehet elvonatkoztatni magától a talaj minőségétől sem. A mulcsozást leginkább a laza szerkezetű, homokos talajokon alkalmazzuk.

Könnyebb, homokosabb talajokon a folyamatos talajtakarás megőrzi az egyébként is szűkösen lévő talajnedvességet, és kiválóan véd a szélerózió ellen. Könnyű talajokon a talajtakarás segítségével néhány év alatt jelentősen megnövelhetjük a tápanyagtartalmat. Homokos talajokon a gyümölcsfák tányérját, amelyet öntözés céljára készítettünk, valamint a szőlő sorát kb. 60 cm szélesen takarhatjuk fűnyiradékkal vagy szalmával - nagyon hálásak lesznek érte a növények.

Kötött talajokon a mulcsozásnak kisebb szerepe van, de pl. megelőzhetjük vele a felület „csonttá” száradását. Vannak cserepesedésre hajlamos, valamint nehéz, hideg agyagtalajok, kötött talajok, ahol előbb magát a talajt kell rendbe hozni, levegősebbé tenni, s majd csak azután takarhatjuk, de nem minden évben, hanem felváltva, minden második vagy minden harmadik évben. Ez a megoldás különösen alkalmas a kívánatos talajérettség elérésére és fenntartására. Vonatkozik ez főleg az agyagos vályogra, az ún. „heves” talajokra. Egyéb tapasztalat, hogy kötött talajon szoros összefüggés van a talaj folyamatos víztelítettsége és magas káliumtartalma, ill. a szalmatakarás és a Phytophthora fajok okozta gyökér- és gyökérnyak rothadás között. Mély fekvésű, időnként vízborításos területeken határozottan káros a mulcsozás. A talajt itt először ki kell szárítanunk, esetleg a terepet is rendeznünk kell, s csak miután rendbe tettük, takarhatjuk pl. szárító hatású réti szénával vagy gabonafélék szalmájával. Amikor újabb mulcsréteget terítünk szét, ne zavarjon bennünket, ha az előző réteg még nem érett földdé, hiszen a nem teljesen lebomlott talajtakaró jobb szigetelő. A takaróréteg az eső és a napsütés hatására összetömörül, fokozatosan nemezszerű réteggé válik. Két-három hónap alatt a korhadása is megkezdődik úgy, hogy ősszel be lehet ásni a talajba.

A takaróanyag kialakítása ill. a takarás művelete komoly odafigyelést, de nem magas szaktudást igényel. Először a talajt lazítóval vagy kapával lazítsuk fel, egyúttal a gyomokat is távolítsuk el, majd a felszínt gereblyézzük simára. Hiszen a felület, ahová a mulcs- vagy a komposzttakarót szeretnénk teríteni, feltétlenül nedves és laza kell, hogy legyen. Friss, nedvdús anyagot, mint amilyen pl. a lágyszárú növények többsége, füvet vagy vegyes kerti hulladékot csak vékony rétegben szabad ráhordani a talajfelszínre. Ha szénben gazdag anyaggal, pl. szalmával, aprított kukoricacsutkával takarunk, közvetlenül a talajra lazán, 1-2 cm vastagon, nitrogénben gazdag anyagokat (trágyával dúsított, érett komposztföldet vagy szaruforgácsot) szórjunk. Hiszen a talajtakaró alatt, a mulcs és a talaj közötti átmeneti rétegben állandóan folyamatos korhadási folyamat zajlik. Ezért van szüksége ennek a rétegnek mindenképpen elegendő mennyiségű oxigénre. Máskülönben - akárcsak a komposztban - káros rothadás indulhat be. Amikor a takarás már elhasználódott, meg kell újítani. A téli takarás valamivel vastagabb lehet, mint a nyári. Arra azonban ügyeljünk, hogy a szerves anyaggal való takarás ne tömörítse meg túlságosan a talajfelszínt és ne indítson el anaerob folyamatokat.

A „nagyüzemi” mulcsozáshoz, talajtakaráshoz gépi eszközök is használhatók. Ilyenek az oldalra szóró adapterrel felszerelt szervestrágya-szórók, az állítható kifúvónyílású lengőkéses mulcsozók és az oldalra fúvó függőleges tengelyű kaszálógépek.

A leginkább hagyományosnak tekinthető takaróanyag a szalma, melyet leggyakrabban a paradicsom-, a szamóca-, a ribiszke-, a köszméte-, a málna- valamint az almatermesztésben használunk. A szalmatakarás és annak folyamatos fenntartása azonban rendkívül költséges, ezért ma többnyire csak kiskertekben alkalmazható. A takarásban részesítendő felületek pontos meghatározása csupán a kiültetett zöldségnövények és a fiatal gyümölcsfák gyökérzetének talajban elfoglalt helyzete ismeretében lehetséges. A takaróanyag vastagsága pozitív korrelációban van a takarás hatékonyságával, ezért a talajtakarás során arra kell törekedni, hogy a szalmaréteg vastagsága ülepedett állapotban is legalább 10-15 cm legyen. Gyümölcsültetvényben a fák korától és a gyökérzet kiterjedtségétől függően fánként 10-25 kg szalmát ajánlatos a törzs körüli talajtakarásra felhasználni.

Külföldi tapasztalatok szerint a szalmával való takarásnak előnye, hogy:

- alkalmazása szerényebb vízgazdálkodású, szárazabb területeken is lehetséges,

- használata révén elszaporodnak a talajlakó mikro- és makroorganizmusok, nő a talaj biológiai aktivitása,

- folyamatos lebomlása permanens tápanyagforrást jelent,

- kedvezően hat a talaj szerkezetére, a talajlégzést élénkíti,

- csökken a sorközművelés igénye,

- a csökkentett művelésszám mind az energiatakarékosság, mind a talajvédelem szempontjából figyelemreméltó,

- bizonyos kultúrákban kiküszöböli a szedések alatti taposási kárt, a talaj tömörödését,

- érezhető módon csökken a gyomosodás.

A szalmatakarásnak persze hátrányai is vannak:

- az állandóan vékonyodó réteget időnként (1-2 évente) pótolni kell,

- a pentozánhatás elkerülésére fokozott N-ellátást kell biztosítani,

- egyes agrotechnikai munkálatokat nehezíthet, hiszen a friss szalmán közlekedő erőgépek könnyen megcsúszhatnak, különösen lejtős területen, ezért vagy ősszel végezzük a szalmázást a szüret után, vagy már nedves, ún. „kazal alja” szalmát használjunk,

- a gyökérzet magasabban való elhelyezkedése miatt a takarás megszüntetésekor - öntözés nélkül - növekedés visszaesés és terméscsökkenés várható,

- fokozódik a rágcsálók (egér, mezei pocok) betelepülése,

- alma esetében túlzottan nőhet a káliumfelvétel, amely ronthatja a tárolhatóságot,

- szeles időben a szél elhordhatja a növények mellől az odaszórt takarót,

- jelentkezik a beszerzés és a szállítás költsége.

2. ábra: A takaróanyagként felhasználható búza-, rozs-, árpa- és zabszalmák jellemző beltartalmi paraméterei (Bényei et al., 1999)

A hagyományosnak tekinthető szalmás talajtakarás mellett a szerves trágyák alkalmazása is jelentős, bár - hasonlóan a szalmához - inkább mint kisüzemi módszer jöhet számításba. Ebben az esetben a takaróanyag a tápanyagutánpótlás szerepét is fokozottabban betölti, hiszen elsősorban a szerves trágya takarásnál jelentős a takaróanyagból kimosódó tápanyagok mennyisége. Ennek következtében a talaj nitrát-tartalma többszörösére, míg kálium- és foszfortartalma két-háromszorosára nőhet, s ezt feltétlenül figyelembe kell venni a tápanyag-utánpótlásnál is. Talajmikrobiológiai folyamatokra és az élőlényekre gyakorolt hatása rendkívül pozitív, hisz istállótrágya-takarás alatt csupán fél év után is értékelhetően nagyobb a talaj aerob N-kötő, nitrifikáló és aerob cellulózbontó baktériumpopulációja, de a második év tavaszán már nagyságrendnyi különbségek vannak a mechanikusan művelt facsíkhoz viszonyítva. Almaültetvényben végzett kísérletek alapján megállapítható, hogy a szerves trágya-kezelés hatására a talaj nedvességtartalmának alakulása ugyan kedvező, de a gyümölcsök tárolhatósága szempontjából fontos K/Ca arány e kezelés fáinak esetében a legkedvezőtlenebb.

A talajtakarás egyik alternatív módja az ültetés után közvetlenül végzett ún. „árnyékoló trágyázás”. A gyümölcsfák törzse körül 0,5-1,0 m²-es területet takarunk 8-10 cm vastagon szerves trágyával vagy tőzeggel. A takarás következménye a jobb eredés és 10-20%-kal nagyobb hajtásnövekedés. Az árnyékoló trágyázást általában egyszer végezzük, nem ismételjük.

A viszonylag kedvező áron elérhető kéregzúzalék szintén kiválóan alkalmas talajtakarásra. Belőle lényegesen kevesebb (a gyümölcs tárolhatóságát magas K/Ca arány esetén hátrányosan befolyásoló) kálium jut a talajba. A természetes anyagok közül a kéregzúzalék gyomosodást mérséklő hatása nemcsak a fizikailag takaró (fényt elzáró) hatáson alapul, hanem a fakéreg vizes kivonatában megtalálható allelokemikáliák több növény magvainak csírázását, ill. növekedését gátolják. Ezért a gyomok kéregtakarón való átnövése viszonylag nehézkes, így a takarás élettartama hosszú, felújítására - a szalmához vagy a szerves trágyához viszonyítva - csak később (kb. 3-4 év múlva) kerül sor.

A fűrészpor szintén kiváló hatású, könnyen kezelhető, s nem tartalmaz gyommagvakat. Takarás gyanánt inkább az alkalikus talajokra ajánlható, mert közömbösíti azok lúgos kémhatását ill. savanyítja a talajt. Szennyvizek felitatására is előszeretettel használják. A puha fák fűrészpora kitűnő talajtakarója a bogyósoknak (2. táblázat). A kemény fák fűrészporát - szaruliszttel vagy szaruforgáccsal kiegészítve - idős, de ifjított almások esetében alkalmazhatjuk sikerrel.

2. táblázat: A talajtakarás hatása a málna termésére és növekedésére

A takaróanyagok közül a kukoricacsutka és -szár csak aprított formában, és elsősorban téli takaróanyagként jöhet számításba. Szénben gazdag, ezért a kedvezőtlen pentozán hatás elkerülésére, leterítése előtt szórjunk a talajra a nitrogénben gazdag anyagokat is. Gyomirtóval kezelt területről származó kukoricacsutkákat lehetőleg ne használjunk.

Tapasztalatok szerint a fenyőtű és a komposztált fenyőkéreg is kitűnő talajtakaró. A lucfenyőtű pl. növeli a szamóca szárerősségét, gombabetegségekkel szembeni ellenálló képességét, s javítja a termés ízét. Leterítése kb. 2-3 cm vastagságban történjen. A komposztált fenyőkéreg továbbá a savanyú talajt kedvelő növények (pl. áfonya) számára is igen kedvező.

A kövek is alkalmasak bizonyos körülmények között a talajtakarás szerepére (ún. kőmulcs). Elsősorban forró éghajlatú, száraz klímájú vidéken, ahol a nyár folyamán friss zöld hulladék nem áll rendelkezésre. Ilyen helyen kőlapocskákkal fedik a talajt, s ez szintén jól megőrzi a nedvességet.

Nem áll azonban mindig e sokféle takaróanyag rendelkezésünkre, gyakran nagyon is egyoldalú a mulcs összetétele. Ilyenkor különösen célszerű a takaróanyagot bizonyos adalékokkal - kőliszttel, bentonitliszttel (korallalgamésszel) vagy komposztstarterrel - finoman beszórni. A kőzúzalék sok fontos nyomelemet tartalmaz. A bentonit speciális hatásmechanizmusával megköti a felszabaduló tápanyagokat (ionkicserélő képesség). A tengerfenékről származó korallalgamész a biológiailag megkötött mészen kívül számos hatóanyagot és nyomelemet tartalmaz, bár ez hazánkban többnyire nehezen beszerezhető. A komposztstarter-adalékok hatására pedig a mulcs hamarabb elkorhad és még tápdúsabbá válik.

Forrás:http://www.agraroldal.hu/mulcs.html