Kiskertünkben rendszeresen ellenőrizzük, hogy az átteleléshez fokozott védelmet igénylő szabadföldi növényeinkről nem fújta-e le a takarást a szél, ha igen akkor újítsuk fel azt száraz avarral, szalmával, faforgáccsal, egyéb más növényi hulladékkal. Ha biztosra akarunk menni, akkor zsákvászonnal vagy geotextíliával rögzíthetjük a takarást. Nálam ilyen védelemmel telel át a golgotavirág (Passiflora), az articsóka (Cynara), a csüngő jázmin (Solanum jasminoides) és a télálló japán kenderbanán is (Musa basjoo).

Ne feledkezzünk meg a gyümölcsfákról sem, tartsunk egy alapos szemlét, hogy minél hamarabb elejét vehessük annak, hogy a szél, a hó és jég által okozott sérüléseken bejuthassanak a fák testébe a gombák! Az épen maradt ágrészen a korona felől kifelé mutató rügy felett vágjuk le éles fűrésszel a letört ágakat, majd ezt követően viasszal vagy balzsammal kezeljük a vágási felületet, megálljt parancsolva ezáltal az enyhe, párás időben nagy kedvvel támadó gombabetegségeknek. Ha esetleg a fa törzse tört ketté, vagy súlyos sérülések keletkeztek rajta, akkor sajnos nem nagyon marad más választásunk, mint felszámolni a fát, melyet tavasszal majd újra pótolhatunk.

Bár már mindannyian nagyon várjuk a tavaszt, és a kerti ellenőrző séták során örömmel tölt el bennünket, ha felfedezzük az (eddig) enyhe tél miatt már ki-kikucskáló jácintok, tulipánok zöld csúcsait, azonban ne feledkezzünk el róla, hogy még nem érkezett el az ő idejük. Jobb az óvatosság, ugyanis egy-egy komolyabb fagy csúnyán elbánhat a levélcsúcsokkal, ezért inkább szórjunk rájuk némi száraz avart. Kivételt ez alól csupán a hóvirág és a krókuszok képeznek, a tavasz legelső hírnökeinek virágzására egy-másfél hónapon belül bizton számíthatunk, számukra sem a hó, sem a fagy nem jelent valós veszélyt.

A fűtetlen garázsban, pincében vagy télikertben áttelelő dézsás növényeink között is tartsunk szemlét. A leanderek akár egy 1-2 fokos, sötét pincében is áttelelnek, azonban ilyenkor támadják meg őket veszedelmes ellenségeik, a levél- és pajzstetvek, amelyek azon kívül, hogy szívogatásukkal legyengítik a növényt, egy igen súlyos gombabetegséget, a leanderrákot is terjesztik. A rendszeres ellenőrzés különösen fontos, ha a teleltetés előtt nem kezeltük növényeinket felszívódó, hosszú hatástartamú szerekkel. A levéltetvek leginkább a növények hajtáscsúcsain élősködnek, a leander esetében pedig kimondottan kedvelik az éretlen, zöld, lédús terméseket. Mivel a leander szaporítása vegetatív úton (hajtásdugványozással) sokkal egyszerűbb és gyorsabb módszer, mint a magvetés, ezért mindenképpen azt tanácsolom, hogy a leanderekről a terméseket távolítsuk el. Ha mégis bekövetkezett a baj, akkor szívó kártevők elleni szerekkel védekezhetünk.

A tavaszi-nyári virágpompa érdekében is megtehetjük az első előkészületeket, mégpedig olyan növények esetében, amelyeknek magja a sikeres csírázáshoz hideghatást igényel. Ilyen például a csótárvirág (Astilbe), a harangvirág (Campanula), a bugás lángvirág (Phlox) és a bíbor kasvirág (Echinacea). Vessük el a magvakat tápanyagdús földdel töltött ablakládákba, majd tartsuk a ládákat egy hétig kb. 15 fokon. Ezt követően viszont helyezzük át őket a hidegházba, vagy ennek híján vermeljük el őket a kertben kb. 20-30 cm mélyen. A nedvesség és az alacsony hőmérséklet hatására a magvakban a csírázást gátló anyagok lebomlanak, és a tavasz beköszöntével gyors csírázásnak indulnak, így ezek az évelők garantáltan virágozni fognak még ebben a szezonban.

Rendszeresen pásztázzuk végig a télire elraktározott zöldségféléket, gyümölcsöket és dísznövénygumókat, hagymákat, majd azonnal távolítsuk el a fertőzötteket, hiszen mint azt már a korábbiakban említettem, a különböző rothadást előidéző kórokozók még a szabadföldön kerülnek a terményeinkre, és a számukra ideálisabb környezetben (nedves, párás körülmények) sebtiben elszaporodnak.

Ha ősszel elfelejtettük, januárban – enyhe időben – még szedhetünk fásdugványokat a szabadföldi fagytűrő növényeinkről. Az ivaros szaporítással (magvetés) szemben ebben az esetben gyakorlatilag a fásszárú növények vegetatív részeinek hajtatásáról beszélünk, melyet ivartalan szaporításnak nevezünk. Ezen eljárással szaporított utódok génkészlete, ezáltal valamennyi tulajdonsága megegyezik az anyanövényével, szemben a házi termesztésű magok vetésével, mellyel viszont akár saját nemesítésű egyedeket, fajtákat is előállíthatunk. (Lásd például a dália magjának elvetésével kialakuló új, saját „házi fajtáinkat”).

Visszatérve a fásdugványozáshoz, első teendőnk – mint annak az elnevezése is jelzi –, hogy fiatal, már megfásodott vesszőket, hajtásokat vágunk éles metszőollóval az anyanövényről. A vesszőkből a növény fajtájától függően 20-40 cm-es dugványokat vágunk úgy, hogy azon legalább két egészséges rügy vagy rügypár legyen. Az alsó rügypár alatt 0,5-1 cm-re ejtünk egy merőleges, vagyis vízszintes vágást, míg a felső rügy fölött a vesszőt 1,5-2 cm-re ferdén, nem a rügy felé lejtve vágjuk el. Az így elkészített dugványokat szabadfölbe, laza szerkezetű, könnyen felmelegedő homokos talajba ültessük függőlegesen, úgy, hogy a felső rügyek a talajfelszín fölé kerüljenek, melyet takarhatunk a kiszáradás ellen. Tavasszal kiderül, milyen sikerrel jártunk.

Lássunk néhány fásdugványozásra különösen alkalmas növényt: nyári orgona (Buddleia), som (Cornus), birs (Cydonia), ezüstfa (Elaeagnus), aranyvessző (Forsythia), jázmin (Jasminum), fagyal (Ligustrum), jezsámen (Philadelphus), (fűz) Salix, tamariska (Tamarix).

Kertünk zöld szőnyege ebben az időszakban téli álmát aludja, gondozást nem igényel, viszont ha a talaja hólével átitatott és felszíne fagyott, kerüljük a rajta való közlekedést.

Az álomba merült kertből a fűtött szobába betérve sem kell lemondanunk a növénybaráti mivoltunkból adódó örömökről! A téli időszak egyik kedves szobanövénye az amarillisz (Hippeastrum). Bár a botanikusok az amarillisz elnevezés alatt egy más növénynemzetséget értenek, rajtuk kívül azonban mindenki más e névvel illeti a lovagcsillagot. Hogy a latinból szó szerint magyarosított lovagcsillag elnevezés végül miért nem terjed el, azt nem tudjuk, számunkra bőven elég az is, hogy az egyik legkönnyebben hajtatható és a virágzását tekintve elég pontosan „programozható” szobanövényről van szó. A hajtatásra jól fejlett, nagyméretű, szép, egészséges hagymát válasszunk, és jó minőségű, tőzeget is tartalmazó virágföldbe ültessük el úgy, hogy a hagyma felső kétharmad része a felszínen maradjon és a cseréptől mért távolság ne legyen több mint 3-4 cm. Ezt követően mindössze egyetlen alkalommal locsoljuk meg, majd állítsuk a cserepet meleg, de sötét helyre.

Minél nagyobb a hagyma, annál több virágszárra és annál bőségesebb virágzásra számíthatunk. Amíg a bimbó nem jelenik meg, addig ne locsoljuk meg újra, mert különben a virágszár helyett a levelek kezdenek erőteljes növekedésbe. Amikor a virágszár elérte a 15-20 cm-t, tegyük a növényt napfényes helyre (pl. az ablak elé), és hetente locsoljuk meg tápoldatot is tartalmazó, szobahőmérsékletű vízzel. Ezt követően már nincs más dolgunk, mint várni a csodát: az ültetéstől számított 6-8 hét múlva a kígyófej-szerű bimbókból előbukkannak a hatalmas, színes tölcsérvirágok, amelyek akár hetekig díszíthetik otthonunkat.

A fűtött vagy fűtetlen üvegházakban, zárt üvegezett verandákon teleltetett növények folyamatos ellenőrzést és ápolást igényelnek. Ebben az időszakban jellemzően a pajzstetvek és az atkák kártételével kell számolnunk, de az üvegházi molytetvek is felüthetik fejüket alkalomadtán. Telelő növényeink nemcsak a kártevő élősködők miatt szenvedhetnek, hanem a helytelen ápolástól, a hő-, fény-, nedvesség- és tápanyagviszonyok drasztikus változásától, azok egymáshoz viszonyított arányától, melyek együtt a növények ellenálló képességét csökkentve, egészségi állapotuk romlásán keresztül elősegítik a kártevők és kórokozók megtelepedését is. Példaként említenék egy az öntözéssel kapcsolatos aranyszabályt: növényeink sokkal jobban elviselik a szárazságot, mint a túlöntözést. Legtöbbször a sárguló kókadozó levelek nem a növény kiszáradását, hanem éppen ellenkezőleg, a túlöntözést jelzik számunkra.

Sokan esztétikai megfontolásból idegenkednek tőle – nézőpont kérdése, mert alkalomadtán közvetlen környezetében optikailag harmonikus is lehet –, de különösen a napfényes januárban sok szempontból előnyös a fák törzsének bemeszelése, hiszen a fehér szín visszaveri a napsugarakat, így nem engedi azok extrém felmelegedését és a hőtágulás miatt azok megrepedését vagy fagysebek képződését, melyre példaként különösen érzékeny a kajszibarack.

Minden egyes nappal közelebb kerül hozzánk a tavasz, a kertbarátok talán legkedvesebb évszaka. A teremtéssel és az életadással hasonlatos, amikor tavasszal új jövevényekkel, lenyűgöző szépségű (és ízű!) növénykülönlegességekkel népesítjük be kertünket, megalkotva ezáltal saját birodalmunkat. A tél vége a növényárusok és -forgalmazók számára is az egyik csúcsidőszakot jelenti, azonban ilyenkor kell résen lennünk: egyrészt elkezdhetjük figyelni az akciókat, másrészt pedig a mesterségesen kiszínezett képekkel vásárlásra csábító, olykor alapvető tévedéseket tartalmazó katalógusokat illetően. Sok csalódástól óvhatjuk meg magunkat, ha „háztáji teremtésünk” során a realitás talaján maradunk. Azaz nem vágyakozunk olyan (általában iszonyatosan drága) növények iránt, amelyeknek sikeres neveléséhez nincsenek meg sem a környezeti adottságaink, sem a pedig szaktudásunk, de legalább ennyire fontos, hogy csakis megbízható, komoly tapasztalatokkal rendelkező kertészetektől és forgalmazóktól szerezzük be hőn áhított növényeinket.

Kovács László Zoltán