Decembert ír a naptár, Advent van. Aki falun, vagy kertközelben lakik, az tudja, hogy ilyenkor nem csak a Karácsonyt várva csendesedünk el, hanem élvezzük azt a csöndet, amikor a fűnyírók és a fűkaszák is elhallgattak, levegőhöz jutottunk a levélégetés-és a tarlóégetés füstjétől. Pihen a szomszéd is, és nem tépdesi le a féltő gonddal kerítésre futtatott vadszőlőt, nem gyomirtózza le a kerítésen átnyúló rózsabokrunkat. Egy szóval béke van. Béke egészen az első hóig, amíg ki nem tör a vita, hogy sózzuk-e a járdát…

Erről találtam egy nagyon kedves írást nagyszüleim régi újságjaira akadva, amin megenyhülve pihenésképpen jót mosolyoghat minden biomán és kertész, hogy aztán tavasszal újult erővel folytatódjon a világmegváltás.

Télen minden kertész egyforma

„Ha már októberben elvetettük a mustármagot a betakarított veteményes helyére, ha a komposztot megszórtuk gyorsítóval, a csontliszttel és kellő mennyiségű földtakaróval befödtük, ha a fákra kihelyeztük a kártevők papírcsapdáját, ha a lehullott és beteg leveleket gondosan elégettük, akkor a többi kertésszel együtt mi is átadhatjuk magunkat a téli semmittevésnek. Tulajdonképpen ebben az évszakban és ebben a tevékenységben kísértetiesen hasonlítunk egymásra, biokertészek és hagyományos földmívelők.

A terveket pedig csöndben, a szomszéd ijedt kiáltozásai nélkül szövögethetjük.

Ahol a mustármaggal teleltetünk, ott - láss csudát, kedves szomszéd -, ásás nélkül is porhanyós lesz a talaj, s a tarack kiirtása helyett elengedő, ha az elfagyott gyönge szárakat legereblyézzük. A biokertész - kezével eltakarva a papírt - minden fehér foltra növényt tervez, mert nemcsak az ásást, hanem a kapálást is mellőzni tudja. Titka abban rejlik, hogy a maga nevelte palánták közé nagylevelű spenótot ültet, ezt időnként levágja, s helyén hagyja. Így a biokertész kertje sehol nem engedi a gyomot megnőni, neki nem kell kapálnia, s nem kell annyit öntöznie.

Ha öntöz is, hetekig áztatott, érlelt zsurlófű, csalánlevél, varádicsvirág levével, amelyek elpusztítják a sárgarépa lisztharmatját, s háromszorosára növelik a petrezselyem - szomszédnál szokásos csenevész - méretét. A megmaradt fű pedig nagyon jó trágya a gyümölcsfáknak, dísznövényeknek- abban az időszakban, amikor a komposzt még csak érlelődik a fűnyírás, a gallyazás, a lombhullás termékeiből, a konyhai szerves hulladékokból.

Így aztán a biokertész nem rajzol a papírra éles vonalakat, nem is szereti az ágyások közötti madzagot, a katonás rendet, a rovarok elleni mérges hadjáratot, a büdös gépeket és az állandóan füstölő és füstölgő kertészeket. Nem katonás rendet teremt kis kertjében, hanem buja paradicsomot. A kukoricára Juliska bab tekeredik, a karókiállítást meghagyja másoknak. A gyümölcsfák alá tagéteszt ültet(bársonyvirág vagy büdöske), ha a többi virág is kilép a virágágyás keretei közül. A zöldségeket - a bolgárkertészek tapasztalataira támaszkodva - úgy ülteti egymás mellé, hogy azok egymást segítsék, kártevőiket kölcsönösen elriasszák. Nem baj, mondja a biokertész, ha a piros foltok lóugrásban, a zöldek taxikockásan, a kékek sávosan, a sárgák meg pamacsoknak nőnek. Sőt, örül neki.

Mert így kevesebb munkával, a rézgálic kivételével pedig vegyszer nélkül utánozhatja a kiskertjében a nagy természetet. Ő, mármint a szomszédos természetes erdő ugyan nem locsolja a megsavanyodott tejjel a paradicsombokrokat, de igaz az is, hogy a természetnek nem kell a biokertész gyerekeit etetnie. A kertésznek azonban kell, ezért is vágott bele ebbe a reménytelennek tűnő vállalkozásba, dacára annak, hogy aszfalton nevelkedett a harmadik emeleten -, s megküzdve földet már vonatból is látott férjével, olyan almát, olyan paradicsomot, olyan zöldborsót, répát, kelbimbót, kínai kelt, szőlőt ad föl az asztalra, amelyekről meg van bizonyosodva.

A biokertész arról is meg van győződve, hogy ő helyesen végzi a munkálatokat. Bizonyíték erre a sok termés, a szemének tetsző kert, s az a néhány sorstársa, aki a lelket tartja benne az illegális klubesteken. S ez a másik eset, amikor a biokertész ismét hasonlatossá válik a hagyományos földmívelőkhöz. Mert ő is azt hiszi. Hogy ő végzi helyesen. Hogy bebizonyítsa, vadabbul kapál, mélyebbre ás, jobban izzad, nagyobb fűcsomót éget. De nem télen! Télen a földmíves is pihen. Nem büdösít, nem permetez. Mire lehull a hó, már a köszönését is fogadja a biósnak, mikorra el kell vetni a tejfölös dobozokba a magokat, már észreveszi rajta, hogy annak is két lába, két keze van. Ha a február egy kicsit hosszabb volna, talán még szóba is állnak egymással, persze csak azért, hogy a márciusi cukkolások után áprilisban ismét esküdt ellenségek lehessenek. 

De most - szerencséjükre - a tél jön. És télen minden kertész egyforma.” 

kép: razorfamilyfarms.com

Forrás: Jakubovits Anna - Szabad Föld Krónika, 2000