A biokertészkedés alapjai a régmúltba nyúlnak vissza. Aki manapság természetközeli módon kertészkedik, nem csak az új felismeréseket viszi át a gyakorlatba, hanem a régi hagyományokat is folytatja. 

Az elmúlt évszázadok paraszt-kertjeiben a biológiai gazdálkodás alapjai már ismertek voltak: komposzt, szerves trágya, vegyes kultúrák és a természetes növényvédelem formájában.

A mai biokertekben is alapvető a hasznos élőlények védelme, a csapdák és az ártalmatlan, nem mérgező anyagok kiszórása a kártevők elleni védekezés részeként. Ezen kívül természetes alapanyagokból, vagyis vad- és kerti növényekből permetezőszer is készíthető.

Ha sikeresek szeretnénk lenni a biokertészkedés módszereivel, néhány fontos alapszabályt okvetlenül be kell tartanunk a kertben: 

1. komposztálás: - hogy a talaj eleven, termékeny és egészséges maradjon.

2. természetes trágya: - hogy a kiegészítő tápanyagokat ott pótoljuk, ahol valóban szükség van rá.

3. vegyes növényi kultúrák: - hogy a kedvező szomszédság elősegítse a növények egészséges növekedését, kivédje a kártevőket és betegségeket.

4. talajtakarás (mulcsozás): - hogy élénkítsük a talajban lévő élőlények világát, és a talaj mindig nedves és laza maradjon.

Miután szert tettünk egy kertre, amelyből szemet gyönyörködtető és bőségesen termő területet szeretnék varázsolni, először vizsgáljuk meg a talaját. A már meglévő növények sok mindent elmondanak az összetételéről, állapotáról. 

Csalán (Urtica dioca): nitrogéndús, vasban is bővelkedő, termékeny talajon érzi jól magát. A burjánzó csalán a túltrágyázott talajt jelzi. A régi elhanyagolt kertekben ott nő, ahol valamikor trágyadomb volt, azaz ahol a talaj bővelkedik humuszban.

Tyúkhúr (Stellaria media): Ahol dúsan nő a tyúkhúr, ott ugyancsak biztosak lehetünk benne, hogy a talajban sok a tápanyag, a humusz. Miután eltávolítottuk ezt az évelő növényt, a helyén - mivel termékeny a föld - érdemes zöldségágyást kialakítani, vagy fólisátrat, üvegházat építeni a haszonnövények számára.

Bükköny (Vicia): A különböző bükkönyfajok a pillangósvirágúak közé tartoznak, amelyek gyökérgumóikon keresztül képesek megkötni a légköri nitrogént. Ezért nitrogénben szegény talajon is megélnek, s jelzik a sovány talajt. Nitrogénmegkötő képessége miatt érdemes télre is bükkönyt vetni, hogy majd zöldtrágyaként beforgatva, termékenyebbé tegyük vele talajunkat.

Lucerna (Medicago sativa): a lucerna is pillangós növény, jelzi a talaj kis nitrogéntartalmát (például ha gyepen jelenik meg)

Rododendron (Rhododendron): Ha a kertben egészségesen fejlődik a rododendron, a kamélia, és jól érzik magukat a hangafélék, akkor a talaj bizonyosan savanyú. Győződjük meg róla, hogy az előző kerttulajdonos nem csupán ezen növények közül cserélte ki a földet savanyú tőzegre. 

Szegfű (Dianthus): Ez a szép és illatos virágú növény a kissé lúgos, jó vízelvezetésű talajt kedveli. Megél a savanyú homokon is, de láthatóan sínylődik.

Napvirág (Helianthemum): Ez az apró, sárga szirmú növény megél a száraz, homokos talajon is. Más növények az ilyen talajon több szerves anyagot igényelnek, hogy megfelelően fejlődjenek.

Mezei csibehúr (Spergula arvensis): Ha rododendron mellett csibehúrt is találunk kertünkben, akkor biztosak lehetünk benne, hogy a talaj kifejezetten savanyú. A csibehúr a sovány homoktalajokon közönséges fajnak számít, még PH= 4 érték mellett is megél, amelynél a növények igen kevés kivétellel elpusztulnak.

Martilapu (Tussilago farfara): Az elvadult kertekben a martilapu tévedhetetlenül jelzi a nehéz talajt. Tavasszal nyíló pitypangszerű virága figyelmeztet, hogy a talaj lazításra, levegőztetésre szorul.

Zsurló (Equesetum): A zsurlók egyszerű felépítésű növények, amelyek egész évben a nedves talajokat jelzik. Ha a kertben forró, napsütéses napokon is találunk zsurlót, biztosak lehetünk benne, hogy talajunk nyirkos jellegű, téli hónapokban vízzel telített.

Tollbuga (Astilbe): Állandóan nedves talajt igényel. Ha nyár derekán is szépen díszlik, környezetében a talaj sok nedvességet tartalmaz.

Kakukkfű (Thymus): Ez az illatos kicsi növény a száraz, jó vízelvezető képességű, semleges kémhatású vagy meszes talaj jelzője. Nehéz talajon nem egyszerű megtartani, de szépen díszlik a száraz, mészköves hegyoldalakon és hasonló jellegű kertekben.

A talaj szemcseösszetételét, típusát úgy ítélhetjük meg, hogy ujjaink között megvizsgálunk egy rögöt: (ha túl száraz, egy fél maréknyi földhöz annyi vizet adjunk, hogy összeálljon.)

Ha a talaj szivacsos jellegű és fekete, akkor a típusa tőzeg vagy egyéb szerves talaj. Ha nem szivacsos jellegű és fekete, akkor gyúrjunk össze egy maradék nedves földet, amelyet ha szemcsésnek érezzük és gyúrás közben összeáll, nem morzsolódik, akkor típusa könnyű vályog, ha morzsolódik, akkor vályogos homok. Ha nem érezzük szemcsésnek, ragacsosnak sem, akkor középkötött vályog. Ha ragacsosnak érezzük és ha végig húzzuk az ujjunkat az összegyúrt földlabdán és ha nem lesz fényes a labda felülete, akkor nehéz vályog, ha fényes lesz és nehéz ujjunkkal formálni a földlabdát, akkor a talaj típusa agyag, ha nem nehéz formálni agyagos vályog.

További vizsgálatok esetén hallgassuk meg, hogy hüvelyk és mutatóujjaink között morzsolgatott talaj milyen hangot ad:

Mielőtt magvakat, palántákat, cserjéket vásárolnánk, gondoljuk meg alaposan milyen növények termesztésre alkalmas a kertünk talaja. Akár homokos, iszapos vagy agyagos, helyesen kezelve számos növényfaj termesztésére alkalmassá lehet tenni.

Meszes és tőzeges talajon már kisebb a választék. Az előbbi talaj kissé lúgos, ezért bizonyos tápanyagok nehezen vehetők fel belőle. A tőzeg talaj viszont általában savas kémhatású.

A folytatásban megismerkedünk a biológiai módszerekkel művelt kert legfontosabb elemével, a gondosan ápolt komposzttal és a szerves trágyával.

Forrás: Szőke A. - Természetes növényvédelem a biokertekben  (Földműveléstan tézis)