(részlet a Patmosz című esszékötetből)Kevés könyvünk van, amelynek jelentősége a kínai vagy az arab vagy a
hindu hagyománynak akárcsak közepes művével felérne. Európa a történeti
izgalmakban bennragad, és a létezés kérdéseiig el sem jut. A valóságot
nem érinti, legfeljebb érdekes. Ezért érdektelen. E kevés könyv
között lenne La Rochefoucauld-é, ha alapszava helyes lenne. Az alapszó:
az önzés. Nincs nagyobb baj, mintha valaki az alapszavakat nem helyes
értelmükben fogja fel. La Rochefoucauld feltételezi, hogy az önzés önszeretet. Ebben Európa
kétezer éves konvenciójával megegyezik. Szeretetnek tart valamit,
ami semmivel sem több, mint a majomanya ösztöne. Magzatát felcifrázza
és cukorkával tömi. Persze az ilyen anya gyermekeit néha meg is
eszi, néha még rosszabbat csinál velük, ami gondos nevelés néven
ismeretes. La Rochefoucauld meghatározása: Isten az embert eredendő bűnéért
megbünteti, s ezért megengedi neki, hogy önszeretetéből bálványt
csináljon, amely aztán életének minden pillanatát feldúlja.
A szeretett lénynek nemcsak javát akarom, hanem azt, ami jó neki,
azt tudom is. Az önzés ugyan az énnek javát akarja, de sejtelme
sincs arról, hogy mi az igazán jó. Szeretet az, amikor valakinek
létnehézségeit magamra veszem, hogy annak életét szebbé tegyem.
Miért? Mert szeretem. A szeretet nem hisztéria, nem a dédelgető
érzelgésnek és a bestialitásnak az a vegyülete, ami La Rochefoucauld
önzése. Az önszeretet nem önzés. Az önzés az embernek önmagára való életéhsége.
Tudomásul kell vennünk, hogy nem önszeretetben élünk, hanem életéhségben
élünk.
Erich Fromm a szabadságtól való rettegésről írott könyvében a gondolatot
példás világossággal fejti fel. Az önzés nem önszeretet, mondja.
Az önzés a csillapíthatatlan sóvárság egy neme, az önző csak önmagával
tud foglalkozni, attól való félelmében, hogy nem kap eleget, és
valamit elszalaszt, irigységgel átitatva mindenki iránt, akinek
több jut. Ezért az önzőből hiányzik a biztos öntudat alapja, az
önérzet. Csak rajong önmagáért, csak kényezteti önmagát, el van
bűvölve önmagától. Nárcizmus? Talán igen. Mindenesetre a szeretet hiánya.
A modern európai ebben az énsóvárságban és önelragadtatásban él, amelynek
egyetlen élve önmagát kifosztani és lenyelni. Az önző ember az
életszomjúság tortúrájában él, és az önzés-démon hatalmasabbnak bizonyul,
mint az emberben a leghatalmasabb, az érosz. Nincs olyan szerelem, mondja
La Rochefoucauld, amelynél a kacérság ne lenne erősebb. A másik ember
és a másik nem által nyújtott öröm a sajátmaga által nyújtott gyönyörrel
nem ér fel. A kacérság feláldozza a másikat önmagának, a szerelmet az
önzésnek. Én, én. Az önzés, amely önmagát és más momentán életélvekért
kirabol, mindent nekem, felfalni és lenyelni, ezen felül, mivel tudja,
hogy amit csinál az rossz, az egészet bonyolult mechanizmussal elrejti,
mert – mint La Rochefoucauld írja – hitványságát csakis olyan megvilágításban
engedi feltűntetni, amelyben ő maga óhajtja.
Az önszeretet engedélyezett, sőt kötelező magatartás. Az embernek
önmagát szeretnie kell. Az én-éhség viszont eltévelyedés. Az önszeretet
önmagában a lét intakt voltát helyre akarja állítani és fenntartani;
az önzés az életet ebben az adott korrupciójában is elfogadja,
bármilyen legyen is, felhabzsolja, mert az életben, sajátságosképpen
valami eredeti elemészthetetlen borízű mézes mámorából mindig marad.
La Rochefoucauld önszeretetnek nevezi azt, ami tulajdonképpen és valójában
az embernek önmagára való éhsége, mert életünk minden gyönyöre
testünkhöz, vagyis énükhöz van kötve. Mindenki tudja, aki a Maximák
és reflexiók egyetlen mondatát valaha olvasta, hogy ennek az önmagára
való démoni életéhségnek elemzése La Rochefoucauld művében tökéletes.
Ami annyit jelent, hogy Európában túlsúlyban levő történeti és irodalmi
rögtönzések között e mű megfogalmazása végleges és hiteles. Csak éppen
az önszeretet szó helyébe az egész könyvben mindenütt az önmagára való
éhség kifejezést kell tenni; az önzés az embernek önmagára való démoni
éhsége, minden valószínűség szerint korrupt létünk tévelygésének első
oka.
Sem Csuang-ce, sem Patandzsali, sem Halladzs az önszeretet és a
magára való éhség fogalmait nem tévesztette volna össze. Akinek
a világ eredeti rendjéről akár csak halvány fogalma is van, ilyen
hibát nem követ el. De ennél több. Az önzés, vagyis az életéhség
Európában elvetendő bűn volt és maradt, kezdettől fogva a mai napig.
Egyetlen gondolkozó volt, aki ezt a tévedést nem követte el, Jakob
Böhme. A Giernek (körülbelül a hindu káma), vagyis a sóvárságnak
nem kell okvetlenül létrontásnak lenni. Létünk alapja nem egyértelmű,
hanem paradox; mindig ellentétek és ellentmondások között élünk,
mindig kétértelműségek között. Az életszomjúságot nem szabad feltétlenül
kerülendőnek tartani. A létezés legmagasabb foka, mondja a szufi,
hogy az ember ennek az elementáris mohóságnak dühödt lángjaiban égve
száll fel. Ez az, amit az iszlám mirázsnak nevez. Mert Isten testével
is kívánja, mint Halladzs vagy Rabia. Meg akarja ízlelni és illatát be
akarja szívni, ezért a szufi Istentől szerzett tudását zamatos megismerésnek
(marifa) hívja. Ha az ember fogalmat kíván szerezni arról, hogy
ez milyen, nem kell egyebet tennie, mint ezt a marifát a modern tudomány
megismerésével összehasonlítani. A modern tudomány megismerésének gipszíze
van. Ahogy a szufi megismer, az fényes és tüzes és ízletes, mint az
édes szőlő. Milyen illat ez? Mint a levendula? Mint a fenyő vagy
a babér? A megismerés végső állomásán, amikor a mirázs megvalósul és
a lélek a legmagasabbal egyesül, olyan mámora van, mint a kivételes szerelemnek,
kivételes pillanatokban. Voltak, akik a megismerést az Evangélium
jegyében Európában is így tudták értelmezni, a legtöbben azonban a prűd
papoktól megrettentek. Néhány költő maradt, Milton, Hölderlin, Wordsworth,
Keats. Érzékszerveim arra valók, hogy Istent ujjammal és nyelvemmel és
orrommal és fülemmel is megismerjem. Mert a szomjúság (Gier, káma, trisna,
libidó) bennem az, ami nyílt volt, és nyílt marad, és soha le nem zárható.
Az életéhség nem csillapítható. Az életéhség az, hogy fel vagyok tépve,
és ennem és innom kell, és be kell szívnom, és le kell nyelnem.
Ezért Böhme azt mondja, hogy a Szent Szellem (pneuma hagiu) nem egyéb,
mint szakrális sóvárság. Ez pedig ismét a szavak helyes értelmezésén
múlik.
Európában az önmagunkra való éhségen nem jutottak túl, ezért kétezer
évig nincs más, mint az egyik oldalon bőszült élvéhség, a másikon
önmagát megsemmisítő éntagadás. Mert az önemésztő aszkézis nem
egyéb, mint az énéhség egyik alakja, amint az életéhség sem egyéb,
mint önsanyargatás. A sóvárság tortúrájában az élvekért való mohóságban
élünk. Ezért Európa története nem egyéb, mint erőfeszítés a hatalomárt,
a vagyonért, az életmeghosszabbításért, a fényűzésért, a gyönyörökért,
ugyanakkor az élet megtagadása és elemésztése és éngyötrés. Kutyaszorító
a világról való teljes lemondás és a gátlástalan életszomjúság
között. Mintha szentkönyvünk nem tanítaná azt, hogy az egyik éppen
olyan rossz, mint a másik. A világot fel kell emelnünk, vagy ha
úgy tetszik, át kell szellemítenünk, éspedig anélkül, hogy abból
egyetlen porszemet is megtagadnánk. A kérdés rossz feltevése, hogy
a világ mellett, vagy a világ ellen. Helyesen úgy kell kérdezni, hogy
mi az, ami az életnél kevesebb, és mi azt, ami több. És mintha előttünk
ezer évekig az ember nem rendelkezett volna e tudás fölött, amit
azért hívnak zamatos tudásnak, mert az ember magasrendű életet élhet,
és megtarthatja az élet borízű mézét. Amit a hinduk kámának a rómaiak
libidónak hívnak, ami Böhme Gierje. A bőszült életszomjúság, mint természeti
hatalom, előjeltelen; létrontássá csak akkor válik, ha az Én dolga
lezárul, önzés lesz, önmagára való szomjúság, és ez létrontás akkor is,
ha világi életéhség, de akkor is, ha szerzetesi aszkézis és önkínzás.
Mindent magamnak. A szenvedést is. Az élveket is, a túlvilági üdvöt is,
habzsolással és hajszával és szöges korbáccsal.
Európában ezt kezdettől fogva elég sokan tudták. De ha többen voltak
is, akik az átvilágítás erői fölött rendelkeztek, senki sem tudta,
mi a megvalósítás La Rochefoucauld esete jellegzetes. Világosan
lát. Éppen olyan világosan, mint Platón vagy Augustinus, akármelyik
középkori misztikus vagy szent, mint a modern lélektan vagy egzisztencializmus,
amely az egzisztencia átvilágítását (Existenzerhellung) olyan fontosnak
tartja. Az is. Csak éppen ez az átvilágítás kevés. Az átvilágítás
az önismeret desperát logikájával a legtöbb esetben az emberben
az emberen keresztüllát, de semmi egyéb. A tulajdonképpeni feladat
az átvilágítás után kezdődik. Ismeretet szerzett, amelytől megretten,
mert meg kell rettennie. Viszont tudja, hogy az ismerettel az autentikus
létezésről még csak sejtelmet sem szerzett, csupán saját korrupt
voltát ismerte fel, és semmit a valóságos létezésből nem tudott
megvalósítani. Európának több helytálló átvilágító módszer van,
realizáló módszere nincs.
Európa Szókratésznek azzal a kérdésével kezdődik, vajon az erény
tanítható-e. Az erényről szóló tudást és az erény gyakorlatát,
amely előtte egy volt, kettéválasztotta. A hagyományban ilyen kérdés
nincs. A hagyomány az abszolút életrendet nyújtja, amelyben a gondolat
annak realizálásától nem választható el. A hagyomány olyan – a
világ teremtése előtt levő (preegzisztens) – rend, amely minden
világok és az egész létezés számára azonos és érvényes volt, van
és lesz. Ennek a hagyománynak írott emlékei a szentkönyvek (Véda,
tao, Orpheusz, Tóra, Evangélium). Az olyan ember számára, aki úgy
kérdez, mint Szókratész, a gondolat, a szó, a tett között rés nyílott,
az átmenet és az azonosság nem közvetlen. Ahhoz, hogy az ember
az elméletből a gyakorlatba át tudjon lépni, újabb lökésre van
szükség. Ez a realizálás lökése, amely Európában kimarad. Ez a
válság kezdődik Platónnál. Az európai gondolkozás kétezerötszáz
éve nem tesz egyebet, mint az embert átvilágítja. De a megvalósításra
nem képes. A megvalósulás a mirázs. Az út fölfelé. Az ascensio.
Ascende teipsum. Emeld fel magadat. Ha feljutok a mennybe, az egész
világot magammal emelem. A konfessziók meg nem számlálható sora, csupa
önvallomás, amelyből nem következik semmi. Eszme van, helytállás nélkül,
a meg nem valósult élet irtózatos súlya. Amit nem emelek fel, az reám
nehezedik. Mert a sikerült élet nem azon múlik, hogy az ember mit vallott
meg, hanem hogy végrehajtotta-e azt a megfordulást (tesuvah, metanoia,
conversio), amely nélkül hiteles élet nincs. Az egzisztencializmus átvilágítása
kevés. Konfesszióval az ember legfeljebb csak jobb lesz. A legolcsóbb
dolog jónak lenni, ennél csak egy olcsóbb van, rossznak, s ennél
csak egy olcsóbb, semmilyennek.
Bőven van ismeretünk arról, hogy a hagyomány az életéhség és az
élettagadás, a dandy és az aszkéta antagonizmusának veszélyét mennyire
kerüli. Azt is tudjuk, hogy miért. Akár az élveket falom, akár
magamat sanyargatom, az önmagámra való sóvárság körén belül maradok.
Mindez az én világom. Szűk, csak egyetlen pont. Az én földi gyönyöre,
vagy az én földöntúli üdve. A világot odaadni a túlvilágért, vagy
a túlvilágot a világért. A hagyomány (zen, szufi, khasszidok, jóga,
Evangélium) számára az ilyen vagy-vagy a megrekedt élet jegye.
A boddhiszattva a tenger egyetlen cseppjéről, a Himalája egyetlen
kavicsáról sem mond le, nem is szólva arról, hogy egyetlen lelket
is cserbenhagyjon. Számára csak az egész világ és a létezés egésze
van. A boddhiszattva nem üdvét kívánja. Sem a khasszid, sem a szufi,
és tudjuk, hogy az sem, aki az Evangélium beavatásában részesült.
Üdvszomja csak a vallásnak van, Európának van, ami élvszomj, csak
a túlvilágra helyezve. A hagyomány nem vallás, hanem a létezés
abszolút rendjéről való tudás. Az evangéliumi ember az életéhségből
és az üdvéhségből megfordul (metanoia, tesuvah), fölfelé vezető
útra lép, és az egész világot magával emeli. Énről nincs többé
szó. Megtartom, ami az élet gyönyörében jó, és megtartom, ami az önmegtagadásban
jó, mert aszkézis nélkül magasrendű élet nincs. A boddhiszattva
saját üdvét visszadobja; számtalanszor a nirvánába léphetne, de
mindig újra visszatér, a lét szenvedését vállalja, esetleg hogy egy férget
megszabadítson. Amíg a létezést nem tettem tökéletessé, nincsen számomra
béke, és nem pihenhetek sehol és semmiben.
Az Énben, a vallásban, a földi élvekben, az üdvben ragadt ember
sajátságos kierőszakoltan zárt magatartásban él. A fogság egy neme.
Minden vallás börtön. A szalonok börtönök. Az első lépés a megszabadulás
felé, mondja Halladzs, ki az egyedüllétből. Európa ennek a zárt
magatartásnak különös alakját honosította meg. Rendszernek hívják,
legalábbis Kassner rendszernek nevezte el. Platón és Arisztotelész
ilyen rendszert épített. A kereszténységből ilyen rendszert csináltak,
az Evangéliumot Aquinoi Tamás ilyen rendszerré építette ki, a filozófiák
ilyen rendszerek, a tudományok, az államok, az elméletek, a társadalmak,
a népek, a hadseregek, az iparvállalatok, a világnézetek. A rendszer
ismertetőjele, hogy legalább egy pontja mindig van, ahol a dolog
nem egyezik. Ezen a ponton aztán az egész felborul. Nem foltozható
és nem javítható. Reménytelen, és el kell dobni. A másik éppen
olyan rossz, a harmadik még sokkal rosszabb. Ez a rendszer, akár
világnézet, akár vallás, akár társadalom.
A hagyomány nem rendszer, hanem rend. A rend arról ismerhető fel,
hogy önmagát állandóan javítja. A rendszer organizáció, a rend
organizmus. A rendszer ha valahol nem jó – márpedig mindig kiderül,
hogy valahol nem jó – összeomlik. Ha a rend valahol nem jó, önmagát
kijavítja. A hagyomány nem rendszer, hanem rend, minden számunkra
ismert alakjában, a kínaiaknál, a hinduknál, a hébereknél, a görögöknél.
A rend nem zárt és statikus épület, hanem nyílt irány és út. A
mahájána a nagy ösvény; a szufi önmagát tariqának, ösvénynek nevezi;
a tao annyi, mint út; Én vagyok az út. Az út fölfelé. A mirázs.
Európának rendszere volt és van, sok, rendje nem volt és nincs. A rendszerek
közül az egyik rosszabb, mint a másik. Az ember nem győzi eldobálni
őket. Mindenütt a vak következetesség, minden egyébre való tekintet nélkül,
tehetetlenül, hogy önmagát korrigálja, mint az állami és a társadalmi
és a vallási és a filozófiai rendszerek, sorra összeomlottak, és
össze fognak omlani. Rettentő szillogizmusokkal és tökéletesen logika
nélkül. Monomániák és rögeszmék. Valamennyi a korlátolt önmagára való
éhség terméke, amely saját fixa ideáján nem lát túl, s amely még önszeretetnek
is képzeli magát. |