Kedd
2018-12-11
8:38 AM
Üdvözöllek Vendég
RSS
 
Az én bio-honlapom
Főoldal Regisztráció Belépés
Nyírő József »
Honlap-menü

Statisztika

Online összesen: 1
Vendégek: 1
Felhasználók: 0

Nyirő József (Székelyzsombor, 1889. júl. 18.Madrid, 1953. okt. 16.): író. A gyulafehérvári papnevelő intézetben, majd a bécsi Pazmaneumban végzett tanulmányai után 1912-ben szentelték pappá. Előbb Nagyszebenben hittantanár, majd 1915-től a Kolozs vm-i Kide község plébánosa. 1919-ben az egyházi rendből kilépett. Előbb molnár, majd 1920-tól a Keleti Újság c. kolozsvári lap belső munkatársa. 1931-ben kilépett az újságtól s visszavonult gazdálkodni Alsórákos községbe. 1938-ban visszatért az újságíráshoz s elvállalta a Keleti Újság szerkesztését. 1941-ben Bp.-re költözött s a Magyar Erő c. lap szerk.-je lett. Tagja volt a soproni nyilas parlamentnek. 1945-ben Németo.-ba menekült, majd Madridba került, ahol ismét kat. pap lett. Alapító elnöke volt a clevelandi Kossuth Lajos emigráns könyvkiadó vállalatnak. – 1924-ben tűnt fel Jézusfaragó ember c. novelláskötetével, majd később a Kopjafák c. elbeszéléseivel a m. próza nagy ígéretének mutatkozott. A székelység sorsáról szóló írásaival nagy közönségsikert aratott.

Most már jöhetsz, Jézuska
!

Idefenn a setét havasok között minden esztendőben valami baj van a karácsonyi szent ünnepekkel. Ezeknek a szegény, együgyű pásztorembe­reknek, égettszegény favágóknak, kik esztendők óta itt vágják a fát, valami brassai zsidóknak – ha haragszik Szentfelsége, ha nem – semmilettekippen nem lehet úgy megülni a szent ünnepeket, ahogy az Írás parancsolja: éjféli misével, betlehemmel, pappal, tömjénnel, orgonaszóval, deák nyelven, gyönyörűséges evangéliumokkal. Ami nem lehet, hát nem lehet. Eleget erőltették, de nincs mód benne, no.

Egyik esztendőben hárman-négyen szinte az életük árán vágtak át a mellig érő havon, jégen, farkasok nyála freccsent az arcukba, minden veszedelemmel megküzdöttek, s csak amikor beérkeztek a faluba, akkor derült ki, hogy kerek négy nappal azelőtt megvolt a karácsony, s ők hiába jártak. Elvétették az idő-számítást, amin nem is igen lehet csudálkozni. Eleget ette a méreg, hogy ebben az esztendőben egy faláska Jézust sem kaptak. Még ki is kacagták a faluban.

– Másik esztendőben a Kormos bikával akartak utat törni a rengeteg hóban, de a vihar ott nyomta az úton, s alig tudának meghúzodni előle a Csalavágó patak szakadékában. A drága bika is szinte ott pusztult, hogy az embereket ne is említsük. Lehetetlent az Úristen sem kívánhat szegényektől.

– Hogy mégis egészen el ne kárhozzanak, a múlt esztendőben idefenn a havason maguk csináltak betlehemet, még tán szebbet is, mint az a Zsidóországbéli. Ott volt a Kőlik, abban egész csorda ember elfér. Tágas, nagy térhely. Faragtak jászlat, abba Jézuska képibe beletették a Mihók Trézsi kicsi fiát, ki már ugyan két hónapos volt, de hát Énistenem, a havason a biblia is nehezebb, mint falun vagy városon. Néhány marhát, juhokat is tereltek a jászol köré, hogy „reájalehöljenek”, amint írva vagyon, és szépen ki is világították szurkos kalánnal, hogy úgy ragyogott a barlang, mintha maga a mennyország volna, s osztán szépen elimádkozgattak mellette. Szavamot ne feledjem, a vén Udő Marci bácsi volt Szent József, a többi hivatalbélileg úgyis pásztor volt. Mindenképpen szépséges dolog volt no.

- Az idén erről se lehetett szó, mert a Trézsi fiacskáját elvitte a torokgyík, Szent Józsefnek való se volt, mert Udő Márton bácsi is meghótt az ősz farkán, az Isten nyúgosztolja. Megvallva az igazat, kedve se igen volt senkinek az ünnephez, mert a brassai zsidók tönkrementek, a favágatás abbamaradt, az emberek széjjelmentek. Összevissza három pásztorember maradt a szálláson: a Csedő úr szolgája, idősb Márton Feri vénlegény, s Ulkei Adám, kinek a múlt télen hólt volt meg a felesége. Esett, szerencsétlen emberek mind a hárman, keserűek, morcosak, mint az álmából idő előtt felköltött medve. Eszük ágában sem volt nagy dolgot csinálni a Kicsijézus születésiből.

– Legalább istenigazában kialszom magamat! – mondott a Csedő úr szolgája, mikor szó volt róla, hogy az idén miként rendezzék az innapot.

– Márton Feri vénlegény kártyázni szeretett volna a szent estén, de se kártyájuk, se pénzűk nem volt hozzá.

– Ulkei Adám még mindig haragudt a Jóistenre, hogy elvette a feleségit. Egy szalmaszálat se szándékozott tovább tenni az érdekiben. Kicsit bosszút is akart állani Szentfelségin, hogy őket ilyen nyomorú sorsba taszította, vagy ha nem is taszította, de ki se emelte belőle. Keményen tartották magukat.

– Nem, s nem! – pogánykodtak. Ünnep szombatjára virradó éjjel történt azonban valami, ami az Ulkei Adám számítását kissé megzavarta. Adám, kinek a kalyibája legszéltől volt, késő este dühös kiáltozásokat s puskalövéseket hallott.

– „Bizonyosan az urak vadásznak” – azt gondolta, s többet nem is törődött az egésszel. Éppen lefekvéshez készülődött, mikor megzergették a kalyiba ajtaját.

– Ki az? – bődült az ajtó felé Adám.

– Ha Istent üsmersz, eressz bé! – felel valaki odakünn.

– Ulkei Adám odacammogott az ajtóhoz, s elvette a támasztókarót.

– Te vagy-e, Feri?

– Azt hitte, hogy Márton Feri, a vénlegény, ki unalmában jött hozzá, hogy együtt verjék az üdőt; de szinte sóbálvánnyá változott mikor látta, hogy egy véres ember tántorog be a kalyibába, s rémülten azt suttogja:

– Olts el minden világot!

– Szentkereszt legyen velünk, hiszen ez a Péter, a gyilkos! – hőkölt hátra Adám, s hirtelen kirántotta a tűzből s a hóba hányta a világoló fahasábokat.

– Tán nem szöktél meg a tömlöcből, Péter?

– Én biza meg! – hebegi a gyilkos, kit nyolc esztendőre ítéltek, mert féltékenységből megölte a feleségit.

– Ugyanbiza hol volt a szép eszed? – feddette Adám, de a gyilkos rá sem hallgatott, hanem kimerülten, borzasztó szemekkel rámmeredt az ajtóra.

– Zárdbé, rejts el valahová, mert jönnek!... – Kik jönnek? – ütközött meg Adám. – A csendörök Tepej lábánál meglőttek. – Meglőttek?

– Meg.

– Eltaláltak?

– El.

– Hol?

– Itt a lapockám alatt.

– Azért vagy véres?

– Azért.

– Az elég baj! – tekergette a fejét Ulkei Adám, de eszébe se jutott, hogy a sebet megnézze, kimossa, bekösse. A meglőtt ember se mondta.

– A nyomodon mindjárt itt lesznek! – ijesztette Adám.

– Igen, de esik a hó! – kacagott a gyilkos. – Kereshetnek.

– Akkor nincs baj! – könnyebbült meg Ulkei Adám. – Füttőzzél! – biztatta a másikat.

– Nem fázom! – kuporgott Péter a tüzecske mellett.

– Nem ennél valamit? – kérdezte később Adám.

– Nem vagyok éhes! – rázta fejét a gyilkos.

Az idő telt. A szél kívül búgni kezdett, s a hó omlott az égből. Ulkei Adám kihallgatózott, s elmosolyodott.

– Most már nem jön senki. Az ördög se találna ide ebben az időben.

– A gyilkos is örvendett.

– Ott az ágyam, lefekhetsz! – biztatta Adám. – Nyúgudd ki magadat!

– Nem alhatnám! – válaszolta Péter.

– A te dolgod! – vont vállat Adám. Nézte a gyilkos ruháján a fekete vérmocskot. – Mit gondolsz, megmaradsz, vagy megmurálsz?

– Neköm végem! – válaszolt egykedvűen a gyilkos.

– Csúf lövés volt! – tekergette a fejét Adám.

– Csúf! – ismerte el a gyilkos is.

Ulkei Adám meghányta-vetette magában a dolgokat, de sehogy sem tudott zöld ágra vergődni a gondolataival. Végül is kitalálta, hogy mi nyomja a lelkét.

– Az istennek se értem a dolgodat, Péter! Minek a tűzlangjának nem tudtál ott ülni, ahol voltál, a jó meleg tömlecben, ahol minden kényelmed megvolt? Minek kellett kifutnod a bajba, nyomorúságba?

A gyilkos arcát hirtelen fény verte át. Forró volt a szava is, mikor bevallotta.

– A gyermek miatt!... Van félesztendeje, hogy semmi hírt sem kaptam felőle... Osztán itt van a szent karácsony is... Reám jött, hogy csináljak neki kicsi karácsonfát, jászojkát, Jézuskát, s együtt énekelgessünk el mellette. Kicsi harisnya es kéne neki, csizmácska a télre, gatyácska, jó meleg kurticska... Hisze nincs senkije, ki gondoskodjék róla.

– Hát ezért? – enyhült meg Ulkei Adám.

– Ezért!

Ulkei Adám nézte a tüzet, s azt mondta keményen:

– Jól tetted, Péter, hogy megleptél! Reggel bémegyek a faluba, s kihozom a fiadat... Ugye, Dénöskének hijják?

– Annak! – hebegte boldogan a gyilkos, s elszédült a tűz mellett. – Aztán legyen, ami lesz! – motyogta a tüznek, mert az ilyen fél-vad erdei emberek a tűzzel beszélgetni szoktak.

– Dőljünk le legalább fertályórára! – biztatta Ulkei Adám. – Eltőtt az üdö, nyugodjunk valamit!

A gyilkos engedelmesen nyúlt el a földön. Mán is elszenderedett. Egyszer csak hallja, hogy a gyilkos szólítja.

– Te Adám!... Hallod-e?

– Mi a baj? – riadt fel Adám. – Mi a fenének nem alszol?

– Nekem mennem kell!... – igy a gyilkos. – Hova a szemed világába akarsz ilyenkor menni? – ásított álmosan Adám.

– Én a másvilágra.

Ulkei Adámnak kiszökött az álom a szemiből.

–Tán nem bolondultál meg? – ijedt meg, de a tűz világánál mindjárt látta, hogy a gyilkos igazat beszél. Éktelen nagyok s forróak voltak a szemei, a színe sárga, mocskos, teste félig hideg, keze-lába reszket, s a vére lassan szivárog bele a tűzbe.

– Újra megindult a seben – mondotta a gyilkos bocsánatkérőleg.

– Be kellett volna, hogy kössük! – szidta magát Ulkei Adám. – Kinek jutott eszibe? A gyilkos legyintett, hogy késő.

– Méges heába lövetém meg magamot! – panaszkodott. – Mégsem láthatnám a legenkét...

– Eléggé restellem a dógot! mentegetözött Adám. – Ha legalább fél napig tartóztatni tudnád a halált, míg megjárom a falut!... Három óra oda, három óra vissza kell ebben az időben.

– Már ne verd miatta a fejedet! – morgott bánatosan a gyilkos. – Ugyes késő!

– Én méges megpróbálom! – szökött fel Adám. Péter leintette.

– Egyet se!... Hanem egyebet mondok... Te jó voltál hozzám, Adám. Helyet adtál, elrejtettél a csendőrök elől...

– Szót sem érdemel! – szerénykedett Adám.

A gyilkos lázas szemekkel felnézett Ulkei Adámra, s szinte nyersen mondotta:

– Te, azt tudod-e, hogy ezör pengő van kitűzve a fejemre?...

– Szép pénz! – esmerte el Adám.

– Ez az ezör pengő legyen tiéd, Adám! – hagyakozott a gyilkos.

– Te, kinek gondolsz engem? – pattant fel Adám.

– Ne járjon a szájad! – torkolta le a gyilkos. – Szólsz a jegyző úrnak, s mindjárt kifizeti.

Ulkei Adám tiltakozni akart, de már nem volt kivel veszekedni, mert a gyilkos hirtelen hanyatt dőlt, s elkezdett torkaszakadtából énekelni. Azt fújta hogy:

– „Csordapásztorok, midőn Betlehemben csordát őríznének éjjel a mezőben, éjjel a – mezőben...”

Ulkei Adám tisztelettel lekapta a sapkáját, s úgy hallgatta, hogy a gyilkos hogyan ünnepli a karácsonyt. Ének közben fel-felkiáltott:

– Dénöske!... Dénöske, lelkem, fiam!

– Hát méges találkozott vele! – mondotta Adám a meghatódottságtól sűrűre tűrődött homlokkal – Méges hazasegítette az Isten! – Nem hala meg anélkül!...

–Továbbad együtt örvendett a gyilkossal, kinek a tömlöcben lenyírt feje verejtékben fürdött, száján folydogált a vére, de azért kacagott, borzasztóan tátott fekete szájjal kiáltozott:

– Ni, milyen szép kicsi csizma, Dénöske!... Kicsi harisnya!... Nem fázol meg a télen bennük!... Várj, mert behívom az édesányádat es!... Mári te! Má-á-ri!...

Ulkei Adám borzongott.

– Az asszonyt kiálltja, kit ő gyilkolt meg!...

A gyilkos önkívületében tovább játszotta a karácsonyt, míg utolsó szavai belebugyborékoltak a száján előtörő vérbe, s egyszerre utolsót rúgott a tűz mellett.

– E meghala! – vakarta a fejét Ulkei Adám, s csendesen ülve a holttest mellett sokáig gondolkodott.

Mit fundált ki, mit nem: egyszercsak feláll, a katonaládája fenekéről kivesz egy ökör fejére való láncot, odalép a halotthoz, s jó keményen összeköti vele a halott dermedt kezeit.

– Így ni! – mondotta setéten, s öltözködni kezdett. A bundát felöltötte, fogta a fejszét, a ház ajtaját bekócsolta, s mire pitymallott, már útban volt a falu felé.

Dél felé járt az idő, mikor megérkezett a községházára és haptákba vágta magát a jegyző előtt.

– Jelentem alássan, a gyilkos Pétert, ki megszökött a tömlöcből, az éccaka sebesülten egymagam elfogtam, megkötöztem, s most kérem a fejire kitűzött ezör pengőt!

A jegyző tisztességes ember volt, megundorodott a vérdíj utáni mohóságtól.

– Szégyellhetné magát! Ráér még megkapni azt a pénzt!

– Nekem most kell! – csökönyösödött Ulkei Adám.

– Miért olyan sürgős? – kérdezte kedvetlenül a jegyző.

– Neköm azért – remegett a hangja a félvad embernek –, mert ma van karácsonyeste, s én azt a pénzt a Péter árvájának szántam, Dénöskének... Szeretnék rajta kicsi csizmát venni, kicsi harisnyát, jó meleg posztó kurticskát, báránybőr sapkát, hogy meg ne fázzék a télen... Legalább annyi öröme legyen szegény árvának... Az a pénz úgyis a gyermeket illeti. Az apja az életével fizetett érte... Legalább az a pár krajcár maradjon utána. Senkinek nagyobb jussa nem lehet hozzá, mint annak az ártatlan gyermeknek. Legalább neki legyen karácsonya ebben a cudar világban!... Nincs igazam, tekéntes jedző úr?...

Míg a jegyző reszkető kézzel a penna után nyúlt, hogy intézkedjék, a vad pásztor szálfaegyenesen, büszkén körülnézett az irodában, hadd lám, van-e valaki, ki azt meri mondani, hogy neki nincs igaza!...

– Mikor a pénzt megkapta, s estére el is intézte, amit akart, a hóna alá szorította a csizmácskákat, kicsi harisnyát, kurticskát, s büszkén felszólott az égbe:

– Most már jöhetsz, Jézuska!...
Belépés

Keresés

Naptár
«  December 2018  »
HKSzeCsPSzoV
     12
3456789
10111213141516
17181920212223
24252627282930
31

Mentett bejegyzések

Barátaink:
  • Honlap létrehozása
  • Ingyenes online játékok
  • Online Munkaasztal
  • Oktató videók
  • uCoz Rajongók Oldala