Sajó Sándor (Ipolyság, 1868. nov. 13. – Bp., 1933. febr. 1.): költő, tanár, az MTA l. tagja (1932).
Egy.-i tanulmányait Bp.-en végezte, 1895-ben nyert tanári oklevelet.
1891-től a nyitrai polgári és középkereskedelmi isk.-ban, 1893-tól az
újverbászi gimn.-ban tanított, egy ideig a Verbász és Vidéke c. lapot
is szerk. 1903 után Bp.-re került; a kőbányai László Gimn. ig -ja, c.
tankerületi főig., az Orsz. Középisk. Tanáregyesület főtitkára és a
Magy. Tanárok Nemzeti Szövetségének elnöke volt. 1917-ben tagja lett a
Kisfaludy Társ.-nak. 1930-ban vonult nyugalomba. Mint nacionalista,
irredenta költemények szerzője ismeretes. Verseit 1885-től közölték a
fővárosi és vidéki újságok, folyóiratok.
E RAB FÖLD MIND AZ ÉN HAZÁM
Északon, erdős, kies völgyben,
Ott, ott van az én szülőföldem.
Jaj, azt a földet nem adom!
Délen, kalászos rónaságon,
Ott, ott születtem, oda vágyom.
Nem, azt a rónát nem adom!
Keleten ős föld kínja jajgat,
Erdély szült engem bús magyarnak.
Oh Erdélyt soha senkinek!
Északra, Délre napkeletre
Nézek nagy búsan, keseredve:
E rab föld mind az én Hazám!
Születtem síkon, völgyben, halmon,
Egy kis rögért ha meg kell halnom,
Hát meghalok, - de nem adom!
MAGYARNAK LENNI
Magyarnak lenni, tudod mit jelent,
Magasba vágyva tengni egyre lent,
Mosolyogva, mint a méla őszi táj,
Nem panaszolni senkinek, mi fáj.
Borongni mindig, mint a nagy hegyek,
Mert egyre gyászlik bennünk valami
Sok százados bú, amelyet nem lehet
Sem eltitkolni, sem bevallani.
Magányban élni, ahol kusza árnyak
Bús tündérekként föl-föl sírdogálnak.
S szálaiból a fájó képzeletnek
Feketefényfátylat szövögetnek...
És bút és gyászt és sejtést egybeszőve
Ráterítik a titkos jövendőre...
Rabmódra húzni idegen igát,
Álmodozva róla: büszke messzi cél,
S meg-megpihenve a múlt emlékinél,
Kergetni téged: csalfa délibáb!..
Csalódni mindig, soha célt nem érve.
S ha szívünkben már apadoz a hit:
Rátakargatni sorsunk száz sebére
Önámításunk koldusrongyait....
- Én népem! múltba vagy jövőbe nézz:
Magyarnak lenni oly bús, oly nehéz!...
Magyarnak lenni: tudod mit jelent?
Küzdelmet, fájót, végesvégtelent.
Születni nagynak, bajban büszke hősnek.
De dönt? harcra nem elég erősnek:
Úgy teremtõdni erre a világra,
Hogy mindig vessünk, de mindig hiába,
Hogy amikor már érik a vetés,
Akkor zúgjon rá irtó jégverés...
Fölajzott vággyal, szomjan keseregve
A szabadító Mózest várni egyre:
Hogy porrá zúzza azt a színfalat,
Mely végzetünknek kövült átkául
Ránk néz merően, irgalmatlanul,
S utunkat állja zordan, hallgatag...
Bágyadtan tűrni furcsa végzetünk,
Mely sírni késztő tréfát űz
velünk,
S mert sok bajunkat nincs kin megtorolni:
Egymást vádolni, egymást marcangolni!
- Majd, fojtott kedvünk hogyha megdagad,
Szilajnak lenni, mint a bércpatak,
Vagy bánatunknak hangos lagziján
Nagyot rikoltni: hajrá! húzd cigány!
- Háborgó vérrel kesergőn vigadni,
Hogy minekünk hajh! nem tud megvirradni,
Hogy annyi szent hév, annyi őserő,
Megsebzett sasként sírva nyögdelő,
Miért nem repülhet fönn a tiszta légben,
Munkásszabadság édes gyönyörében.
- Hogy miért teremtett bennünket a végzet
Bús csonkaságnak, fájó töredéknek!....
Tombolva inni hegyeink borát,
Keserveinknek izzó mámorát,
S míg szívünkben a tettvágy tüze nyargal,
Fölbúgni tompa, lázadó haraggal,
- S amikor már szívünk majdnem megszakad:
Nagy keservünkben,
Bús szégyenünkben
Falhoz vágni az üres poharat...
-Én népem! múltba vagy jövőbe nézz:
Magyarnak lenni oly bús, oly nehéz!...
De túl minden bún, minden szenvedésen
Önérzetünket nem feledve mégsem.
Nagyszívvel, melyben nem apad a hűség
Magyarnak lenni: büszke gyönyörűség!
Magyarnak lenni nagy szent akarat,
Mely itt reszket a Kárpátok alatt:
Ha küszködőn, ha szenvedőn, ha sírva:
Viselni sorsunk, ahogy meg van írva:
Lelkünkbe szíva magyar földünk lelkét,
Vérünkbe oltva örök honszerelmét,
Féltőn borulni minden magyar rögre,
S hozzátapadni örökkön - örökre!...
EZ
ÉLTESSEN MAGYAR! Mint
egykor Erdély meghajszolt határán
A fölriasztott utolsó bölény,
Úgy állsz most, népem, oly riadtan, árván
Búd vadonának reszkető ölén.
És én, mint véred lüktető zenéje,
Ahogy most lázas ajkadon liheg,
A hang vagyok, mely belesír az éjbe
És sorsod gyászát így zendíti meg:
Két
szemem: szégyen, homlokom: gyalázat,
S a szívem, ó jaj, színig fájdalom...
Mivé tettétek az én szép hazámat?
Hová süllyedtél, pusztuló fajom?
Fetrengsz a sárban, népek nyomorultja,
Rút becstelenség magad és neved, -
Én mit tegyek már? - romjaidra hullva
Lehajtom én is árva fejemet.
Laokoon kínja, Trója pusztulása
Mesének oly bús, sorsnak oly magyar;
A sírgödör hát végkép meg van ásva,
A föld, mely ápolt, most már eltakar;
Búm Nessus-ingét nem lehet levetnem,
De kínja vád s a csillagokra száll,
Ha végzetem lett magyarrá születnem:
Magyarnak lennem mért ily csúf halál?
Nemzet, mely máglyát maga gyújt magának
És sírt, vesztére, önszántábul ás,
Hol száműzötté lett a honfibánat
És zsarnok gőggé a honárulás,
Hol a szabadság őrjöngésbe rothad
S Megváltót s latrot egyképp megfeszít,
Hol szívet már csak gyávaság dobogtat, -
Ah, rajtunk már az Isten sem segít!
Pattogva, zúgva ég a magyar erdő,
Az éjszakába rémes hang üvölt,
Lehullt az égből a magyar jövendő,
Milljó görönggyé omlik szét a föld;
De bánatomnak dacra-lázadása
- Mint őrület, mely bennem kavarog -
Fölrebben most is egy-egy szárnycsapásra:
Még nem haltam meg, - élni akarok!
A mindenségbe annyi jaj kiáltson,
Ahány magyar rög innen elszakad;
A tíz körmömmel kelljen bár kiásnom,
Kikaparom a földbűl a holtakat:
Meredjen égnek körül a határon
Tiltó karjuknak végtelen sora,
S az ég boltján fönt lángbetűkkel álljon
Egy égő, elszánt, zordon szó: soha!
Soha, soha egy kis göröngyöt innen
Se vér, se alku, se pokol, se ég -
Akárhogy dúl most szent vetéseinkben
Idegen fajta, hitvány söpredék!
E száz maszlagtól részegült világon
Bennem, hitvallón, egy érzés sajog:
Magyar vagyok, a fajomat imádom,
És nem leszek más, - inkább meghalok!
Uram, tudd meg, hogy nem akarok élni,
Csak magyar földön és csak magyarul;
Ha bűn, hogy lelket nem tudok cserélni,
Jobb is, ha szárnyam már most porba hull;
De ezt a lelket itthagyom örökbe
S ez ott vijjog majd Kárpát havasán
És belesírom minden ősi rögbe:
El innen rablók, - ez az én hazám!
És leszek szégyen és leszek gyalázat
És ott égek majd minden homlokon,
S mint bujdosó gyász, az én szép hazámat
A jó Istentől visszazokogom;
És megfúvom majd hitem harsonáit,
Hogy tesz még Isten gyönyörű csodát itt:
Bölcsővé lesz még minden ravatal, -
Havas Kárpáttól kéklő Adriáig
Egy ország lesz itt, egyetlen s magyar!
MAGYAR SORS
Magyarnak lenni nagy
szent akarat
mely itt reszket a Kárpátok alatt:
Ha küszködőn, ha szenvedőn, ha sírva,
Viselni sorsunk, ahogy meg van írva;
Lelkünkbe szíva magyar földünk lelkét,
Vérünkbe oltva hősök honszerelmét.
Féltőn borulni minden magyar rögre
S hozzátapadni örökkön örökre...
Magyar ének 1919-ben
Mint egykor Erdély meghajszolt határán
A fölriasztott utolsó bölény,
Úgy állsz most, népem, oly riadtan, árván
Búd vadonának reszketô ölén;
És én, mint véred lüktetô zenéje,
Ahogy most lázas ajkadon liheg,
A hang vagyok, mely belesír az éjbe
És sorsod gyászát így zendíti meg:
Két szemem: a
szégyen, homlokom: gyalázat,
S a szívem, óh, jaj, színig fájdalom...
Mivé tettétek az én szép hazámat?
Hová süllyedtél, pusztuló fajom?
Fetrengsz a sárban, népek noymorultja,
Rút becstelenség magad és neved, —
Én mit tegyek már? — Romjaidra hullva
Lehajtom én is árva fejemet.
Laokoon kínja, Trója
pusztulása
Mesének oly bús, sorsnak oly magyar;
A sírgödör hát végleg meg van ásva,
A föld, mely ápolt, most már eltakar;
Búm Nessus-ingét nem lehet levetnem,
De kínja vád s a csillagokra száll,
Ha végzetem legg magyarrá születnem:
Magyarnak lennem mért ily csúf halál?
Nemzet, mely máglyát
maga gyújt magának
És sírt, vesztére, önszántábul ás,
Hol számûzötté lett a honfibánat
És zsarnok gôggé a honárulás, —
Hol a szabadság ôrjöngésbe rothad
S Megváltót s latrot egykép megfeszít,
Hol szívet már csak gyávaság dobogtat, —
Ah, rajtunk már az Isten sem segít!
A mindenségbe annyi
jaj kiáltson,
Ahány magyar rög innen elszakad;
A tíz körmömmel kelljen bár kiásnom,
Kiásom a földbôl a holtakat:
Meredjen égnek körl a határon
Tiltó karjuknak végtelen sora,
S az ég boltján fönt lángbetûkkel álljon
Egy égô, elszánt, zordon szó: soha!
Soha, soha egy kis
görönygyöt innen
Se vér, se alku, se pokol, se ég —
Akárhogy dúl most szent vetéseinkben
Idegen fajta, hitvány söpredék:
E száz maszlagtól részegült világon
Bennem, hitvallón egy érzés sajog:
Magyar vagyok, a fajomat imádom
És nem leszek más, inkább meghalok!
Uram, tudd meg, hogy
nem akarok élni,
Csak magyar földön és csak magyarul.
Ha bûn, hogy lelket nem tudok cserélni,
Jobb is, ha szárnyam már most porba hull:
De ezt a lelket itt hagyom örökbe
S ez ott vijjog majd Kárpát havasán
És belesírom minden ôsi rögbe:
El innen rablók, — ez az én hazám!
És leszek szégyen és
leszek gyalázat
És ott égek majd minden homlokon
S mint bujdosó gyász, az én szép hazámat
A jó Istentôl visszazokogom;
És megfúvom majd hitem harsonáit,
Hogy tesz még Isten gyönyörû csodát itt:
Bölcsôvé lesz még minden ravatal, —
Havas Kárpáttól kéklô Adriáig Egy ország lesz itt, egyetlen s magyar!
|
