Sajó Sándor: Magyarnak lenni
Magyarnak lenni, tudod mit jelent,
Magasba
vágyva tengni egyre lent,
Mosolyogva, mint a méla õszi táj,
Nem panaszolni senkinek, mi fáj.
Borongni mindig, mint a
nagy hegyek,
Mert egyre gyászlik bennünk valami
Sok
százados bú, amelyet nem lehet
Sem eltitkolni, sem bevallani
Magányban élni, ahol kusza árnyak
Bús tündérekként
föl-föl sírdogálnak.
S szálaiból a fájó képzeletnek
Feketefény? fátylat szövögetnek...
És bút és gyászt
és sejtést egybeszõve
Ráterítik a titkos jövendõre...
Rabmódra húzni idegen igát,
Álmodozva róla: büszke
messzi cél,
S meg-megpihenve a múlt emlékinél,
Kergetni
téged: csalfa délibáb!..
Csalódni mindig, soha célt nem
érve.
S ha szívünkben már apadoz a hit:
Rátakargatni
sorsunk száz sebére
Önámításunk koldusrongyait....
- Én
népem! múltba vagy jövõbe nézz:
Magyarnak lenni oly bús,
oly nehéz!...
Magyarnak lenni: tudod mit jelent?
Küzdelmet,
fájót, végesvégtelent.
Születni nagynak, bajban büszke
hõsnek.
De dönt? harcra nem elég erõsnek:
Úgy teremtõdni
erre a világra,
Hogy mindig vessünk, de mindig hiába,
Hogy
amikor már érik a vetés,
Akkor zúgjon rá irtó jégverés...
Fölajzott vággyal, szomjan keseregve
A szabadító Mózest
várni egyre:
Hogy porrá zúzza azt a színfalat,
Mely
végzetünknek kövült átkául
Ránk néz merõen,
irgalmatlanul,
S utunkat állja zordan, hallgatag...
Bágyadtan
tûrni furcsa végzetünk,
Mely sírni késztõ tréfát ûz
velünk,
S mert sok bajunkat nincs kin megtorolni:
Egymást
vádolni, egymást marcangolni!
-Majd, fojtott kedvünk hogyha
megdagad,
Szilajnak lenni, mint a bércpatak,
Vagy
bánatunknak hangos lagziján
Nagyot rikoltni: hajrá! húzd
cigány! -
Háborgó vérrel kesergõn vigadni,
Hogy minekünk
hajh! nem tud megvirradni,
Hogy annyi szent hév, annyi õserõ,
Megsebzett sasként sírva nyögdelõ,
Miért nem repülhet
fönn a tiszta légben,
Munkásszabadság édes gyönyörében.-
Hogy miért teremtett bennünket a végzet
Bús
csonkaságnak, fájó töredéknek!....
Tombolva inni hegyeink
borát,
Keserveinknek izzó mámorát,
S míg szívünkben a
tettvágy tüze nyargal,
Fölbúgni tompa, lázadó haraggal, -
S amikor már szívünk majdnem megszakad:
Nagy keservünkben,
Bús szégyenünkben
Falhoz vágni az üres poharat...
-Én
népem! múltba vagy jövõbe nézz:
Magyarnak lenni oly bús,
oly nehéz!...
De túl minden bún, minden szenvedésen
Önérzetünket nem feledve mégsem.
Nagyszívvel, melyben
nem apad a hûség,
Magyarnak lenni: büszke gyönyörûség!
Magyarnak lenni nagy szent akarat,
Mely itt reszket a
Kárpátok alatt:
Ha küszködõn, ha szenvedõn, ha sírva:
Viselni sorsunk, ahogy meg van írva:
Lelkünkbe szíva
magyar földünk lelkét,
Vérünkbe oltva örök honszerelmét,
Féltõn borulni minden magyar rögre,
S hozzátapadni
örökkön - örökre!...
Wass Albert: Intelem
Percre se feledd, hogy
testvéred
minden magyar, bárhol is éljen.
Összetartásban
rejlik csak erő.
Más ember földjén nincs számodra
hely.
Félvilágot is befuthatod,
más
ember földjén testvértelen leszel,
s elfúj a szél, mint kósza
őszi lombot,
ha nemzetedről megfeledkezel!
Te bús
magyar, kit száműzött hazád,
s idegen zsarnok lakja
otthonod:
bús sorsodért ne vádold nemzeted,
kit úgy tűnik,
Isten is elhagyott.
A látszat csal. Isten ma is a régi.
Te
hagytad őt el, te s a többiek,
s míg vissza nem zarándokoltok
Hozzá,
s a múlt hibáit le nem törlitek:
magyar földön
nem lesz új
Magyarország,
Gaz és szemét nem terem
nemzetet!
S a gyűlöletet nem mossa le semmi,
csak az
összetartó igaz szeretet!
Wass Albert: Patkányok
honfoglalása-Tanulságos mese magyaroknak
Az ember háza ott állt a
dombon és uralkodott. Uralkodott a kerten, fákon, bokrokon és
veteményeken. Uralkodott a szántóföldeken, réteken és
legelőkön, és uralkodott az erdőn is, amelyik a domb mögött
kezdődött és felnyúlt egészen a hegyekig. A fák gyümölcsöt
teremtek, a gyümölcsöt leszedte az ember, aki a házban élt, és
eltette télire. Összegyűjtötte a veteményt és a pincébe rakta,
hogy ne érhesse a fagy. A szántóföldekről begyűjtötte a
gabonát, a rétekről a szénát és az erdőből a tüzelőfát. És
mindent úgy helyezett el a házban, vagy a ház körül, ahogy az a
legcélszerűbb volt. Tél kezdetén beterelte állatait a legelőről,
meleg istállókban adott szállást nekik és gondoskodott róluk.
Így élt az ember.
Meg tudni kell azt is, hogy a ház kéményén
tavasztól őszig gólyák álldogáltak, s az eresz alatt egy
fecskepár fészkelt. Tudni kell, hogy tavasszal rügyező nyírfák
illata vette körül a házat, s nyáron madárdal és sok virág.
A
háznak nagy vaskos falai voltak, s az ember évente egyszer fehérre
meszelte őket, kivéve ott, ahol vadrózsa kúszott reá. Ez a
vadrózsa június derekán virágzott, s olyankor a szélesre tárt
ablakon keresztül az illat beömlött a szobákba.
Így élt a
ház és benne az ember, sokáig. Egy borús őszi napon, mikor az
eső zsinóron lógott az égből, valahonnan két kis ázott szürke
patkány érkezett. Messziről jöttek, fáztak és éhesek voltak.
Meglátták a házat, besurrantak a nyitva hagyott ajtón és
elrejtőztek a pincében. Ennivalót bőven találtak, jóllaktak és
hamarosan hízni kezdtek. Télen már fiaik voltak s tavaszra megint.
A fiatal patkányok, akik ott nőttek fel, már otthonuknak érezték
a házat, és úgy futkostak a pincében, mintha övék lett volna.
Az ember eleinte meg sem látta őket. Később észrevette
ugyan, hogy valami eszi a veteményt, de nem törődött vele. Volt
elég. Jutott belőle annak, aki éhes. Egyszer aztán meglátott egy
fal mellett elszaladó patkányt. Milyen apró és milyen félénk -
gondolta. Éljen hát ő is, ha akar.
És telt az idő, és a
patkányok szaporodtak. Először feltúrták a pincét. Aztán ásni
kezdték a falakat. Kanyargós, mély lyukakat fúrtak belé,
keresztül-kasul, és itt-ott már a szobákba is eljutottak. Az
ember csóválta a fejét, mikor szobájában az első patkánylyukat
meglátta. És mert nem szerette a rendetlenséget: betömte, és
bemeszelte a nyílást. Másnap reggelre újra ott volt. Az ember
háromszor egymás után tömte be, és a patkányok háromszor
egymás után fúrták ki megint. Akkor az ember legyintett, és azt
gondolta: - Ők is kell, hogy éljenek. s ha nekik csak így jó, hát
legyen. És attól kezdve nem tömte be többé a lyukakat. A
patkányok pedig rohamosan szaporodtak tovább, és szaporodtak a
lyukak a ház falában is. Már nemcsak a pincében, hanem a
kamarában, a padláson, sőt éjszakánként a szobákba is
besurrantak, és megrágtak minden megrághatót. Egyszer aztán,
amikor az ünneplő csizmáját kezdték rágni, az ember
megharagudott, és odasújtott botjával. Az egyik patkányt fejbe
találta éppen, s a patkány kimúlt. Vérig sértve röffentek
össze erre a patkányok. És azonnal kihirdették, hogy az ember
ellenség, aki nem hagyja őket élni, szabadságukat korlátozza,
jogaikat mellőzi, gyilkos, gonosz és önző.
- Nem leszünk a
rabszolgái tovább! - visította a főpatkány egy zsírosbödön
tetejéről. - Követeljük a szabadságunkat, és a jogainkat. - és
a patkányok elhatározták, hogy harcot kezdenek az ember ellen. Az
ember minderről nem tudott semmit. Haragját hamar elfeledte, vett
más ünneplő csizmát magának, és nem törődött a patkányokkal
tovább. Pedig akkor már rengeteg sokan voltak. Megették a pincében
az összes veteményt, a kamarában az összes lisztet és az összes
sajtot, sőt már a szalonnát is rágni kezdték, pedig tudták,
hogy az az ember legféltettebb kincse, amiből még a kutyájának
sem ad.
Az ember, mikor ezt észrevette, fogta a megmaradt
szalonnát, rúdra kötözte, s a rudat a dróttal fölakasztotta a
gerendára. Ebből lett aztán csak igazán nagy felháborodás a
patkányok között.
- Szemtelenség, gyalázat! - kiabálták,
mikor rájöttek, hogy nem férkőzhetnek hozzá. - Elrabolja az
élelmünket, kifoszt, kizsákmányol! Nem tűrjük tovább! - és
föllázadtak. - Mienk a ház - hirdették ki maguk között -, mienk
is volt örökké, csak megtűrtük benne az embert, amíg jól
viselte magát! De most elég!
S egy éjszaka,
amikor aludt, rárohantak az emberre, összeharapták,
kikergették a házból, messzire elüldözték, s aztán büszkén
kihirdették a kertnek, a fáknak, az állatoknak és a madaraknak -
még a virágoknak is -, hogy a ház ezentúl nem emberország többé,
hanem patkányország, jog és törvény szerint. S azzal uralkodni
kezdtek patkánymódra. Mindent felfaltak, ami ehető volt, és
mindent megrágtak, ami nem volt ehető, de szemük elé került.
Kiürült rendre a pince, a kamara és a gabonás.
Elköltöztek a madarak, elpusztultak a virágok, a ház fala omlani
kezdett és megfeketedett, fák és virágok illatát bűz váltotta
föl. A vetemény ott pusztult a földben, mert nem szedte ki senki.
A gyümölcs megérett, lehullt, és elrohadt. A gabona
aratatlan maradt, kimosta az eső, és kicsépelte a szél. És
eljött a tél, és a patkányok addigra már megettek mindent, ami
ehető volt, megrágtak mindent, ami rágható volt. A falak tele
voltak lyukakkal, a tetőről lehullott a cserép, ablakok és ajtók
alatt öles nyílások tátongtak. És akkor éhezni kezdtek, mert
nem volt egy szem gabona több, és az ajtók hasadékain, meg a
falak odvain besüvített a szél, a megrongált tetőn behullott a
hó, és nem tudtak segíteni magukon.
Először veszekedni
kezdtek, marták és ölték egymást, rágták és ették egymást,
de végül is nem tehettek egyebet: fölkerekedtek és otthagyták a
tönkretett birodalmat.
Az ember pedig tavaszra szépen
visszajött megint, rendbe hozta a tetőt, kitakarította a házat, a
falakat megigazította, kimeszelte, a földet felszántotta, vetett
és ültetett, s mire megjött a nyár, újra virágillat és
madárdal vette körül a házat. Őszire ismét megtelt a pince, a
kamara és a gabonás, és mire jött a tél, olyan volt már minden,
mintha semmi sem történt volna.
Azonban elrejtőzve maradt
mégis néhány patkány a falakban, vagy a pince gödreiben. És
amikor az ember észrevette, hogy újra szaporodni kezdenek,
hosszasan elgondolkodott, hogy mit is tegyen velük.
Ti is
gondolkodjatok, s aszerint cselekedjetek!
Ellenzék, a '30-as
évekből.
(Ne hagyjuk, hogy 1919 után sokadszor újra,
szellemileg és anyagilag kirabolják a
Magyarságot,
eszerint cselekedjetek!)
Papp Lajos: Az én miatyánkom
Mikor a szíved már csordultig tele,
Mikor nem csönget rád
soha senki se,
Mikor sötét felhő borul életedre,
Mikor,
kiket szeretsz, nem jutsz az eszükbe,
Ó lélek, ne csüggedj!
Ne pusztulj bele!
Nézz fel a magasba, reményteljesen,
S
fohászkodj: MIATYÁNK, KI VAGY A MENNYEKBEN!
Mikor a magányod ijesztőn rád szakad,
Mikor kérdésedre
választ a csend nem ad,
Mikor körülvesz a durva szók özöne,
Átkozódik a rossz: – Merre van Istene!
Ó lélek, ne
csüggedj! Ne roppanj bele!
Nézz fel a magasba, és hittel
rebegd:
Uram, SZENTELTESSÉK MEG A TE NEVED!
Mikor mindenfelől forrong a nagyvilág,
Mikor elnyomásban
szenved az igazság,
Mikor a Pokol szabadul a Földre,
Népek
homlokára Káin bélyege van sütve,
Ó lélek, ne csüggedj! Ne
törjél bele!
Nézz fel a magasba, hol örök fény ragyog,
S
kérd: Uram, JÖJJÖN EL A TE ORSZÁGOD!
Mikor beléd sajdul a rideg valóság,
Mikor életednek nem
látod a hasznát,
Mikor magad kínlódsz, láztól gyötörve,
Hisz bajban nincs barát, ki veled törődne!
Ó lélek, ne
csüggedj! Ne keseredj bele!
Nézz fel a magasba, hajtsd meg
homlokod,
S mondd: URAM, LEGYEN MEG A TE AKARATOD!
Mikor a kisember fillérekben számol,
Mikor a drágaság az
idegekben táncol,
Mikor a gazdag milliót költ: hogy éljen,
S
millió szegény a nincstől hal éhen,
Ó lélek, ne csüggedj!
Ne roskadj bele!
Nézz fel a magasba, tedd össze két kezed,
S
kérd: URAM, ADD MEG A NAPI KENYERÜNKET!
Mikor életedbe lassan belefáradsz,
Mikor hited gyöngül, –
sőt, ellene támadsz,
Mikor: hogy imádkozz, nincs kedved, sem
erőd,
Minden lázad benned, hogy tagadd meg ŐT,
Ó lélek,
ne csüggedj! Ne egyezz bele!
Nézz fel a magasba, s hívd
Istenedet:
Uram, segíts, S BOCSÁSD MEG VÉTKEIMET!
Mikor hittél abban, hogy téged meg becsülnek,
Munkád
elismerik, lakást is szereznek,
Mikor verítékig hajszoltad
magad,
Később rádöbbentél, hogy csak kihasználtak…
Ó
lélek, ne csüggedj! Ne ess kétségbe!
Nézz fel a magasba,
sírd el Teremtődnek:
Uram, MEGBOCSÁTOK AZ ELLENEM VÉTKEZŐKNEK!
Mikor a nagyhatalmak a békét tárgyalják,
Mikor a béke
sehol, csak egymást gyilkolják,
Mikor népeket a vesztükbe
hajtják,
S kérded: miért tűröd ezt? ISTENEM, MI ATYÁNK?!
Ó
lélek, ne csüggedj! Ne pusztulj bele!
Nézz fel a magasba, s
könyörögve szólj!
Lelkünket kikérte a rossz, támad, s
tombol…
URAM, MENTS MEG A KÍSÉRTÉSTŐL!
MENTS MEG A
GONOSZTÓL!
ÁMEN.
UTÓHANG
S akkor megszólal a MESTER, keményen – szelíden,
Távozz
Sátán – szűnj vihar!
BÉKE, s CSEND legyen!
Miért féltek kicsinyhitűek?
BÍZZATOK! Hisz' én megígértem Nektek:
Pokoli hatalmak
rajtatok erőt nem vesznek!
Hűséges kis nyájam, ÉN
PÁSZTOROTOK vagyok,
S a végső időkig – VELETEK MARADOK!
Wass Albert: ÉBREDJ
MAGYAR!
Nemzetemet dúlta már
tatár,
harácsolta török,
uralkodott
fölötte osztrák,
lopta oláh, rabolta cseh.
Minden
szomszédja irigyelte mégis,
mert keserű sorsa
istenfélõ
nemzetté kovácsolta.
Becsület, tisztesség,
emberszeretet
példaképe volt egy céda
Európa
közepén!
Mivé lett most ő
Koldussá vált
felszabadult honában,
züllött idegen eszmék
napszámosa!
Megtagadva dicsõ õseit,
idegen rongyokba
öltözve
árulja magát minden utcasarkon
dollárért,
frankért, márkáért,
amit idegen gazdái odalöknek
neki!
Hát magyar földön már nem maradt magyar
ki
ráncba szedné
ezt az õsi portán tobzódó
sok-száz
idegent?
Ébredj magyar!
Termõfölded másoknak
terem!
Gonosz irányba sodor ez a megveszekedett új
történelem!
|
