Intelem.
Percre se feledd, hogy
testvéred
minden magyar, bárhol is éljen.
Összetartásban
rejlik csak erő.
Más ember földjén nincs számodra
hely.
Félvilágot is
befuthatod,
más ember földjén testvértelen leszel,
s elfúj
a szél, mint kósza őszi lombot,
ha nemzetedről
megfeledkezel!
Te bús magyar, kit száműzött hazád,
s
idegen zsarnok lakja otthonod:
bús sorsodért ne vádold
nemzeted,
kit úgy tűnik, Isten is elhagyott.
A látszat
csal. Isten ma is a régi.
Te hagytad őt el, te s a többiek,
s
míg vissza nem zarándokoltok Hozzá,
s a múlt hibáit le nem
törlitek:
magyar földön nem lesz új
Magyarország,
Gaz
és szemét nem terem nemzetet!
S a gyűlöletet nem mossa le
semmi,
csak az összetartó igaz szeretet!
A LÁTHATATLAN
LOBOGÓ
Konok hűséggel hordozom
az úttalan bozótokon.
Seb a vállam és seb a markom,
de fogom, viszem és
megtartom.
S fogcsikorgatva hirdetem:
nem ért véget a
küzdelem!
Mert valami még megmaradt.
Görcs zsibbasztja
a markomat,
de markomban még itt a Szó:
a láthatatlan
lobogó!
Ereklyém. Kincsem. Fegyverem.
Magosra tartom s
lengetem!
És védem, foggal és körömmel!
Vad dühvel
és őrült örömmel!
És mentem, mindeken által,
íntépő,
végső akarással!
Dúlt otthonom rég összedőlt.
Kifordult alólam a föld.
Társaimat ár elsodorta.
Mögöttem ég a poklok pokla.
Előttem vad sziklák
merednek.
De nekivágok a meredeknek!
Mert élek még! Ha
törten is,
Ha vérben is, ha görcsben is,
még ha
utolsó is vagyok,
kit az özönvíz meghagyott,
de
harcom végigharcolom
s a lobogót megmarkolom!
Megmarkolom
és nem hagyom,
ha le is szakad a két karom,
ha két
lábam térdig kopik:
de feljutok a csúcsokig!
S utolsó
jussomat, a Szót,
ezt a szent, tépett lobogót
kitűzöm
fent az ormokon
s a csillagoknak meglobogtatom!
ÉBREDJ
MAGYAR!
Nemzetemet
dúlta már tatár,
harácsolta török,
uralkodott fölötte
osztrák,
lopta oláh, rabolta cseh.
Minden szomszédja
irigyelte mégis,
mert keserű sorsa
istenfélõ nemzetté
kovácsolta.
Becsület, tisztesség, emberszeretet
példaképe
volt egy céda
Európa közepén!
Mivé lett most ő
Koldussá
vált felszabadult honában,
züllött idegen eszmék
napszámosa!
Megtagadva dicsõ õseit,
idegen rongyokba
öltözve
árulja magát minden utcasarkon
dollárért,
frankért, márkáért,
amit idegen gazdái odalöknek neki!
Hát
magyar földön már nem maradt magyar
ki ráncba szedné
ezt
az õsi portán tobzódó
sok-száz idegent?
Ébredj
magyar!
Termõfölded másoknak terem!
Gonosz irányba sodor
ez
a megveszekedett új történelem!
ÜZENET
HAZA
Üzenem az otthoni hegyeknek:
a csillagok járása változó,
és törvényei vannak a szeleknek,
esőnek, hónak,
fellegeknek,
és nincsen ború, örökkévaló.
A víz
szalad, a kő marad,
a kő marad...
Üzenem a földnek: csak
teremjen,
ha sáska rágja is le a vetést,
ha vakond túrja
is a gyökeret.
A világ fölött őrködik a Rend
s nem vész
magja a nemes gabonának,
de híre sem lesz egykor a csalánnak;
az idő lemarja a gyomokat.
A víz szalad, a kő marad,
a
kő marad...
Üzenem az erdőnek: ne féljen,
ha csattog is a baltások
hada.
Mert erősebb a baltánál a fa,
s a vérző csonkból
virradó tavaszra,
új erdő sarjad győzedelmesen.
S még
mindig lesznek fák, mikor a rozsda
a gyilkos vasat rég felfalta
már,
s a sújtó kéz is szent jóvátétellel
hasznos
anyaggá vált a föld alatt.
A víz szalad, a kő marad,
a
kő marad...
Üzenem a háznak, mely fölnevelt:
ha egyenlővé teszik is a
földdel,
nemzedékek őrváltásain
jönnek majd újra
boldog építők,
és kiássák a fundamentumot,
s az erkölcs
ősi, hófehér kövére
emelnek falat, tetőt, templomot.
Jön
ezer új Kőmíves Kelemen,
ki nem hamuval és nem embervérrel
köti meg a békesség falát,
de szenteltvízzel és
búzakenyérrel
és épít régi kőből új hazát.
Üzenem
a háznak, mely fölnevelt:
a fundamentum Istentől való,
és
Istentől való az akarat,
mely újra építi a falakat.
A
víz szalad, a kő marad,
a kő marad...
És üzenem a volt barátimnak,
kik megtagadják ma a nevemet:
ha fordul egyet újra a kerék,
én akkor is a barátjok
leszek,
és nem lesz bosszú, gyűlölet, harag.
Kezet
nyújtunk egymásnak és megyünk
és leszünk Egy Cél és Egy
Akarat:
a víz szalad, de a kő marad,
a kő marad...
És üzenem mindenkinek,
testvérnek, rokonnak, idegennek,
gonosznak, jónak,
hűségesnek és alávalónak,
annak,
akit a fájás űz és annak,
kinek kezéhez vércseppek
tapadnak:
Vigyázzatok és imádkozzatok!
Valahol fönt a
magas ég alatt
Mozdulnak már lassan a csillagok
s a víz
szalad, a kő marad,
a kő marad...
Maradnak az igazak és a jók,
a tiszták és a békességesek.
Erdők, hegyek, tanok és emberek.
Jól gondolja meg, ki mit
cselekszik!
Likasztják rnár az égben fönn a rostát,
s a
csillagok tengelyét olajozzák
szorgalmas angyalok.
És
lészen csillagfordulás megint,
és miként hirdeti a Biblia:
megméretik az embernek fia
s ki mint vetett, azonképpen
arat,
mert elfut a víz és a kő marad,
a kő marad...!
KERESZT
ALATT
Uram, én jó akartam lenni,
de imádkozva rosszat tettem.
Uram, a szemem jobbra nézett,
de akaratlan balra mentem.
Sírást indultam vigasztalni,
de jaj, a szám szitokra
állott,
a karom ölelésre lendült,
de csattanva az arcba
vágott.
Uram: én mindig rosszat tettem,
valahányszor csak jót
akartam!
Uram: ha én gyémánt vagyok,
csiszolatlan miért
maradtam?
A BUJDOSÓ IMÁJA
Uram, ki fönt az égben
lakozol a fényességben,
gyújtsd
föl szent tüzedet
az emberek szívében.
Az emberek agyára
áraszd el bölcsességed.
Értsék meg
valahára
mi végből van az élet.
Arasznyi kis idő csak,
mely ajtódig vezet.
De előre
csak a jó visz,
a gonosz vissza vet.
Legyen megint az ember
képedre alkotott!
Utálja meg már
egyszer
mit maga alkotott.
Romlandó kincsekért
ne törje magát senki.
Igyekezzék
helyettök
jobb kincseket szerezni.
Jó tettek nyugalmát.
Derűt és békességet.
Mit el nem
fúj az orkán
s rontó tűz meg nem éget.
Gőgből és gyűlöletből
mindent, mit föltalált:
vedd
ki Uram kezéből
a keserű pohárt.
Rémségek éjszakáját
váltsad föl virradatra.
Az
emberi világot
szebbre és igazabbra.
Hogy törvények közt az első
a szeretet legyen.
Üljön
jóindulat
a kormányszékeken.
Az igazság előtt
hajoljon meg a fegyver
s élhessen
szabadon
e földön minden ember.
És legyen egy akol.
És egy legyen a pásztor.
Növelj
pásztorbotot
virágzó rózsafából.
S ha mindeneket szépen
elrendeztél ekképpen:
a népek
közt, Uram
nekem is van egy népem.
Ha érdemét kegyednek
a szenvedéssel méred,
úgy egynek
sincsen annyi
szent jussa, mint e népnek.
Mások bűnéért is
őt verte ostorod.
Sok súlyos nagy
keresztet
szó nélkül hordozott.
Legjobb fiait vitte
mindég a Golgotára
s jótettének
soha,
csak bűnének volt ára.
Uram, adj békességet
a Kárpátok között!
Sehol még
földet annyi
könny s vér nem öntözött.
Sehol még annyi színes
nagy álom nem fakadt
s árvábbak
prófétáid
sehol sem voltanak.
Sehol annyi virág
és sehol annyi bánat.
Szeresd jobban,
Uram,
az én szegény hazámat!
Bár megtagadta tőlem
a békét s kenyeret:
engem
sújtasz, Uram,
amikor őt vered.
Mert népem. Fajtám. Vérem!
Fájdalma bennem ég!
Szánd
meg Uram Isten
Attila nemzetét.
Adj békés aratást
sok vérvetés nyomán.
Nyugodjék
meg kezed
gondverte otthonán.
S ha áldásod e földön
elért kicsinyt, nagyot:
jussak
eszedbe én is,
ki bujdosó vagyok.
A Kárpátok alatt,
ahol apáim éltek,
rendelj ki nekem
is
egy csöndes menedéket.
Csak akkora legyen, hogy
elférjek én s a béke.
Nézzen
az ablakom
patakra, fára, rétre.
Kenyér mellé naponta
jusson egy szál virág
s
láthassam, amint Téged
dicsér egy új világ...
Uram, ki fönt az égben
lakozol fényességben,
hallgasd
meg kegyesen,
hallgasd meg könyörgésem.
LÁTHATÓ AZ ISTEN
Fűben, virágban, dalban, fában,
születésben és
elmúlásban,
mosolyban, könnyben, porban, kincsben,
ahol
sötét van, ahol fény ég,
nincs oly magasság, nincs oly
mélység,
amiben Ő benne nincsen.
Arasznyi életünk alatt
nincs egy csalóka pillanat,
mikor ne lenne látható az
Isten.
De jaj annak, ki meglátásra vak,
s szeme elé a fény
korlátja nőtt.
Az csak olyankor látja őt,
mikor leszállni
fél az álom:
Ítéletes, Zivataros,
villám-világos éjszakákon.
Erdélyi
fák között
Erdélyi fák
között egy évben kétszer hull a falevél.
Osszel, – mikor a
hervadás leszáll
s az árva fák közt zúgni kezd a szél.
És
tavasszal, mikor a holt mezokre
az élet lüktetése visszatér.
Nálunk akkor is hull a falevél.
Nálunk akkor is búsak a
lelkek,
mikor a rónán pacsirta dalol, úgy ég olyankor, úgy
fáj valahol…
Tavaszi szél
még jobban megcibálja itt a fákat,
s mi megmaradt: emléke
régi nyárnak,
az a kevés is mind, mind lepereg...
Erdélyi
fák között, én nem tudom
miért, – de kétszer hullanak a
levelek...
A
láthatatlan lobogó
Konok
hűséggel hordozom
az úttalan bozótokon.
Seb a vállam
és seb a markom,
de fogom, viszem és megtartom!
S
fogcsikorgatva hirdetem:
nem ért véget a küzdelem!
Mert
valami még megmaradt.
Görcs zsibbasztja a markomat,
de
markomban még itt a Szó:
a láthatatlan lobogó!
Ereklyém,
Kincsem. Fegyverem.
Magasra tartom s lengetem!
És védem,
foggal és körömmel!
Vad dühvel és őrült örömmel!
És
mentem, mindenek által,
íntépő, végső akarással!
Dúlt
otthonom rég összedőlt.
Kifordult alólam a föld.
Társaimat
ár elsodorta.
Mögöttem ég a poklok pokla.
Előttem
vad sziklák merednek.
De nekivágok a meredeknek!
Mert
élek még! Ha törten is,
ha vérben is, ha görcsben is,
még
ha utolsó is vagyok,
kit az özönvíz meghagyott,
de
harcom végig harcolom
s a lobogót megmarkolom!
Megmarkolom
és nem hagyom,
ha le is szakad a két karom,
ha két
lábam térdig kopik:
de feljutok a csúcsokig!
S utolsó
jussomat, a Szót,
ezt a szent, tépett lobogót
kitűzöm
fent az ormokon
s a csillagoknak meglobogtatom!
Magyar
karácsony az égben
Aki még nem tudott
róla, ám tudja meg: hogy amikor lent a földön megszólalnak a
karácsonyesti harangok, odafönt a Mennyeknek Országában a
legeslegfiatalabb angyalka megráz egy fényes aranycsengőt. Erre a
jelre a mennyei palota nagy szárnyas kapui maguktól megnyílnak s a
mennyország összes népe illő sorban betódul a hatalmas
kupolaterembe, ahol várja már őket Jézus Király karácsonyfája.
Mikor mindenki együtt van már, akkor az Úr Jézus megadja a jelt s
a kiválasztott szentek sorjában meggyújtják a mennyezetig érő
karácsonyfán az emlékezés gyertyáit. Nagy tiszteltetés ám a
gyertyagyújtók sorába kerülni s fontos hivatal. Mert ezen múlik,
hogy kikről emlékezik meg a mennyország népe azon a karácsonyon.
Mikor aztán a gyertyák már mind égnek, akkor az Úr Jézus
intésére sorra járulnak az ég lakói a karácsonyfához s ki-ki
ráaggatja a maga imádságát. Ezeket az imádságokat aztán az Úr
Jézus megáldja s szorgos angyalok nyomban aláindulnak velök a
földre, hogy szétosszák azok között, akiknek szólnak. Ezek a
soha sem hiábavaló, de mindig beteljesülő imádságok a mennyek
lakóinak ajándékai a földi emberek számára. Így ünnepelnek
odafönt karácsonyt azok, akik közülünk eltávoztak, tudja azt
mindenki. De ebben az esztendőben szokatlan dolog történt odafönt
az égben. Már egy héttel karácsony előtt hírvivő angyalok
járták sorra a mennyország lakóit s tudatták velök, hogy Jézus
Úr parancsára ebben az évben magyar karácsony lesz odafönt.
Ilyesmi még nem történt amióta világ a világ, hogy egyetlen nép
javára tartsák az ünnepet s méghozzá egy olyan kicsike, maroknyi
nemzetet tiszteljenek meg ezzel, mint a magyar. De Jézus Úr így
látta illőnek s helyesnek, s így is történt. Mikor aztán
megszólaltak odalent a földön ma este a karácsonyi harangok, egy
szeplős arcú, vézna kis angyalka, aki még egészen új volt
odafönt, rendelkezés szerint kezébe vette a fényes aranycsengőt,
hogy megadja vele a jelt. Azonban olyan ijedt és elfogódott volt
szegényke a nagy megtiszteltetéstől, hogy nyomban el is ejtette a
csengőt, amiből aztán egy kis bonyodalom származott. Padlót érve
a csengő ugyanis élesen felcsengett egyszer, amitől a szárnyas
kapuk nyomban nyílani is kezdtek. Mivel azonban a csengő nyomban el
is hallgatott, a kapuk is abbahagyták a nyílást és a kint
várakozók számára csupán egy szűk kis rést hagytak, melyen
keresztül csak a soványabbja tudott beférni, a kövérebbje nem.
Az újdonsült kis angyalka pedig úgy megszeppent a maga
ügyetlenségétől, hogy szégyenében nyomban elszaladt s
elrejtőzött a karácsonyfa lehajló ágai alá. Az Úr Jézus,
látva a bonyodalmat, maga vette föl a csengőt s megrázta jó
erősen, amitől nyomban szélesre tárultak a kapuk s a nép
betódulhatott az égi kupolaterembe. Jézus parancsára széles kört
hagytak szabadon a karácsonyfa körül az égi magyarok számára,
akik utolsónak vonultak be, ünnepélyes elfogódottsággal, hogy
elfoglalják a megtisztelő helyet. Mikor aztán mindenki együtt
volt, az Úr Jézus megadta a jelt: gyúljanak hát ki az
emlékezésnek lángjai a magyar karácsonyfán! Elsőnek ősz István
király lépett a fához s néma méltósággal gyújtotta rajta az
első gyertyát. Sorra követték az Árpád-ház tagjai, Hunyadiak,
Zrínyiek, Rákócziak s a többiek mind, hosszú, hosszú sorban.
"Pro libertate," suttogta a Nagyságos Fejedelem s Petőfi
Sándor keze reszketett, amikor kinyúlt a márciusi ifjak emlékének
gyertyája felé. S rendre kigyúlt az egész magyar történelem s
ott ragyogott pazar fényben a mennyei palota közepén, egész világ
csodálatára. S mikor már minden gyertya égett a karácsonyfán,
előlépett öreg Csikay Gyuri, esett vállú hajdani kolozsvári
cigányprímás, állához emelte kopott hegedűjét s felsírt a
húrokon a magyar "Mennyből az angyal..." De olyan szépen,
olyan szívfájdítóan, hogy még az Úr Jézusnak is
megkönnyesedett tőle a szeme, s ártatlan kicsi angyalkák a
háttérben csupa gyönggyel sírták tele a padlót. Majd az Úr
Jézus jelt adott megint s rangsor szerint István király lépett
oda elsőnek a fához, hogy felaggassa rá a maga ajándékát, földi
magyaroknak. Aranytekercsre írott áldásos imádság volt, súlya
majd földig húzta le a gyönge ágat. Szent László vitézi
erejét, Zrínyi Miklós bölcs megfontoltságát, Rákóczi Ferenc
lelkes hitét s Petőfi Sándor lángoló szívét aggatta a fára.
Úgy megtelt rendre minden ág magyaroknak szóló magyar imádsággal,
hogy mire a más nemzetből valók sorra kerülhettek, már csak úgy
roskadozott a fa a tehertől. Sok-sok időbe került, míg a
mennyeknek minden lakója odajárulhatott a karácsonyfa elé a maga
ajándékával. Nemzet még ennyi imádságot nem kapott, amióta
világ a világ! Mikor aztán az utolsó imádság is rajta csüngött
a fán, az Úr Jézus megáldotta valamennyit, s míg a sok nép
vonulni kezdett újra kifele a szárnyas kapukon, szorgos kis
angyalok nyomban hozzáfogtak, hogy batyuba kössék a sok égi
kincset s alászálljanak vele kicsi Magyarhonba. Végül aztán már
csak az égi magyarok álltak ott még mindig a magyar karácsonyfa
körül, imába mélyülten. Az angyalok elhordták már az utolsó
ajándékot is, s a gyertyák is kezdtek csonkig égni, amikor az Úr
Jézus szeme hirtelen megakadt valami fehéren, a roppant karácsonyfa
alsó ágai között. Jobban odanézett s hát bizony egy kis
angyalka köntösének a csücske volt az. Az újdonsült szeplős
kis angyalka, aki elejtette az aranycsengőt, kuksolt ott még mindig
nagy ijedten. Az Úr Jézus félrehajtotta az ágakat, s kézen fogva
elővezette onnan a szeplős kicsi angyalt. "Hát te minek
bújtál oda?" kérdezte tőle mosolyogva. "Restellem
magamat" vallotta be a szeplős, "elfelejtettem volt azt a
csengőt, lássa". "Oh, hát te voltál az!" nevetett
az Úr. "Ne búsulj semmit, megtörténik az ilyesmi mással is.
De téged még nem láttalak itt eddig. Mi a neved? Honnan jöttél s
mikor?" "Katika a nevem s Budapestről jöttem"
felelte a vézna, szeplős kicsi angyal, "November negyedikén,
Uram." Néhány pillanatig mély-mély csönd volt a nagy
kupolateremben. Az égi magyarok mind a vézna kicsi angyalkát
nézték s valamennyinek könnyes volt a szeme. Aztán Jézus szelíd
hangja törte meg a csöndet. "Isten hozott, Katika,"
mondta jóságosan, s keze gyöngéden megsimogatta a kis szöszke
fejet, "aztán küldtél-e te is ajándékot Budapestre a
tieidnek?" "Küldtem, Uram." felelte Katika s elpirult
a szeplői alatt. "Aztán mit küldtél?" kíváncsiskodott
az Úr Jézus, "szép ünnepi imádságot szüleidnek, kis
testvérkéidnek?" A kicsi angyal képe még pirosabbra gyúlt.
"Nem imádságot küldtem" vallotta be szégyenkezve. Az Úr
Jézus igen nagyon elcsodálkozott. "Nem-e? Hát mi egyebet
lehet küldeni innen?" "Kenyeret," felelte szepegve
Katika, szép fehér égi kenyeret. Minden nap félretettem, amit
nekem adtak itt. Hiszen én kapok még máskor is." tette hozzá
bizalmasan, "S ha nem, hát az se baj. De odalent Budapesten
nincsen fehér kenyér, régóta már ..." Mély, döbbent csönd
volt, szentek, angyalok pisszenni se mertek. Hiszen ilyesmi még nem
történt emlékezet óta, hogy valaki kegyes imádság helyett
kenyeret küldött volna alá a mennyországból. Aztán az Úr Jézus
lehajolt s homlokon csókolta a kislányt. "Jól tetted,
Katika," mondta halkan s lopva kitörölt egy tolakodó
könnycseppet a szeméből, "sokszor a kenyér a legszebb
imádság. Én is azt adtam egyszer az én népemnek, amikor lent
jártam a földön. Kenyeret." Valahol a meghatottan álló
magyarok sorában egy öreg nagymamából kitört az elfojtott
zokogás. Katika kitépte magát az Úr Jézus karjaiból, odafutott
az öregasszonyhoz és két vézna karjával átölelte. "Ne
sírj, nagymama," kiáltotta hangos, csengő angyalka-hangon,
mely egyszeribe betöltötte az egész mennyországot, "apuék
nem éheznek többet odalent! A mennyei kenyér, amit küldtem,
meglásd, eltart sokáig!" Az Úr Jézus mosolygott. S
mosolyától, bizony, akár hiszik, akár nem: kisütött a nap
Magyarország fölött!
Te
és az Isten
Gondoltál-e
már arra, hogy milyen csodálatos a világ? Mennyire egész és
mennyire tökéletes minden, amit nem az ember alkotott? Nézz meg
egy virágot! A legegyszerűbbet: nézz meg egy hóvirágot! Honnan
tudja meg bent a föld alatt, hogy odakint már elment a hó s az
ágak könnyező rügyein cinkék hintáznak a napsütésben? Nincs
telefonja, rádiója sincsen, mégis értesül arról, hogy mennyire
haladt a világ a tavasszal. Hideg föld öleli még a gyökeret, de
már megindulnak benne az élet nedvei és moccan a csíra. Felüti
kis zöld fejét a nyirkos falevelek alól. Kinő a szár, utána
futnak a levelek. Zöldek. A föld nedvei összetalálkoznak a
napsugárral és zöldre festik a hajszálereket. Aztán kinyílik a
szár, kifeslik a bimbó, előkacag a virág. Kacag. Szinte hallani
lehet. Nézd meg jól, milyen szép! Milyen szép és milyen
tökéletes. Ember-művész nem alkotott még hozzá foghatót, csak
másolt. Egy láthatatlan nagy művész keze dolgozik körülötted.
Néztél vízcseppet mikroszkóp alatt? Mennyi ezer élet nyüzsög
benne. Egy egész világ. Minden vízcsepp egy világ. Minden világ
egy vízcsepp. Önmagáért való zárt egész. A Te szemedben
céltalan, mert nem vagy művész. Művész csak egy van ezen a
világon, egyetlenegy, aki alkot. Napról-napra, percről-percre,
mindig újat és mindig ugyanazt. Nézd a fát! Nézd a hegyet! Nézd
meg a folyót vagy a tengert! És gondold el, hány milliárd
vízcsepp van benne, hány milliárd vízcseppbe zárt világ! És
aztán gondolj a csillagokra! Azokra, amiket ismersz, és azokra,
amiket nem ismerhetsz. Tiszta éjszakákon nézz föl az égboltra:
olyan éppen, mint a vízcsepp a mikroszkóp alatt. Minden csillag
egy élő valami és köztük a Tied, a Föld, talán a legkisebb.
Gondold csak el, hány milliárd vízcsepp lehet még ezen az egyen
kívül, amit ismersz. És akkor gondolj szánalommal azokra, akik el
akarják hitetni Veled, hogy nincs Isten.
Nincs,
mert ez, vagy amaz így történt. Mert romokban fekszik a házad.
Mert meghaltak sokan, akiket szerettél. Mert kevés a kenyér. Mert
sok a nyomorúság. A világban, mondod, nincsen igazság. És a Te
világodat érted alatta. A Te külön világodat, ezt az aszfaltos,
vízvezetékes, órabéres és gyárkéményes világot. A
nyakkendős, nyúlszőrkalapos, szénhiánnyal küzdő, műhelyszagú
és paragrafusok közé zsúfolt világot. És elfelejted, hogy ezt a
világot Te csináltad magadnak. Te és a többi emberek, és így
egyedül ti vagytok felelősek mindazért, ami benne történik.
Istennek semmi köze a házakhoz és az órabérekhez, az általad
feltalált bombákhoz és drótsövényekhez, semmi köze ahhoz, hogy
kapsz-e nyugdíjat vagy sem és hogy meg tudsz-e élni abból a
fizetésből, amit a többi emberek adnak Neked az önként magadra
vállalt munkáért. Isten bele sem néz a számlakönyveidbe, nem
törődik a gépeiddel és talán azt sem tudja, hogy létezik az
egyik vízcsepp milliomodik porszemén egy úgynevezett társadalmi
rendszer, amit mesterségesen fölépítettél magadnak és amivel
most nem vagy megelégedve. Ő a csillagrendszerekkel és az ibolyák
gyökerével törődik csupán. Isten művész, aki megalkotta a
világok milliárdjait és pillanatról pillanatra újakat alkot.
Amit Ő alkotott, azért vállalja a felelősséget. Ott minden az Ő
elgondolása szerint történik, tiszta és művészi törvények
alapján. Ott nincsenek meglepetések és váratlan fordulatok. Nincs
győzelme a gonosznak, mert nincs gonosz. Ezt a fogalmat az ember
alkotta és emelte földöntúli alapzatra, hogy megbocsáthasson
magának, ha ostobaságokat cselekszik. A sas nem gonosz, amikor
lecsap a galambra. Fiainak viszi, hogy élhessenek. Művészi rendező
keze igazította így a szerepeket, hogy ne szaporodhassanak el a
galambok s ne egyék el az egerek elől a gabonát. Az ember alkotott
magának egy külön világot, a vízcseppen belül. Kiugrott a nagy
együttesből, kivonta magát a művészi rendező keze alól, ácsolt
magának külön színpadot, pingált magának külön díszleteket s
maga osztja ki magának a szerepeket benne. Hát ne jajgasson, ha
rosszul sikerül az előadás. Ha a kontár módon ácsolt kulisszák
olykor rászakadnak és rozsdás szögekbe veri a fejét. Maga tette
oda a szögeket. Ha rosszul mennek tehát a dolgaid, ne csodálkozz.
És főleg ne igyekezz Istenre hárítani a ballépések
felelősségét. Szabad kezet kértél, s Ő, amennyire lehetett,
szabad kezet adott. A lerombolt házakért, a drágaságért, a
feketepiacért, a szénhiányért s azért, hogy pénz nélkül
maradtál és vakarod a fejed: Ő igazán nem tehet. Talán nem is
tud ezekről. Nem kíváncsi, hogy az Ő rendjén kívül, a sok
milliárd vízcsepp közül az egyikben egy izgága kis moszatocska a
maga önteltségéből mire végezte. Neki a hóvirágokra van
gondja, meg a madarakra. A csillagokra és a fákra. Meg arra, hogy
szüless és meghalj. És hogy a gyomrod - feltéve, ha
mértéktelenségedben el nem rontottad - megeméssze az ételt, amit
adsz neki. Nem felelős, ha szíved idő előtt megunja pumpálni a
véredet, mert hanyagul és könnyelműen elrontottad felesleges
izgalmakkal, amiket a magad bosszantására sikerrel kiagyaltál.
Egyáltalában: az Istennek hagyj békét saját világoddal
kapcsolatban. Nem várhatod, hogy Ő menjen oda hozzád, ha magad
voltál az, aki fölényes emberi elmédre hivatkozva hátat
fordítottál Neki. Te kell fölkeressed Őt, ha vissza akarsz Hozzá
térni. Könnyen megleled, ha igaz és tiszta benned a szándék. Ha
nem sértett hiúságodat és csalódott önzésedet akarod Neki
elpanaszolni, hanem egyszerűen csak látni akarod Őt s megnyugodni
abban, hogy van. Ott leled mindég, a műhelyében. A vízcseppben,
amit számodra alkotott. Csak nyisd ki a szemedet jól. Megtalálod a
fűszálban, amikor éppen nő. A virágban, mikor a szirmait bontja.
A pillangóban, ahogy szárnyra kél. Ott dolgozik. És ha elég
tisztán és elég
egyszerűen
állasz meg előtte, levetve minden magadra aggatott bohóc-cicomát,
amit társadalompolitikának, tudománynak vagy előítéletnek
nevezel: akkor talán reád is néz. Talán még reád is mosolyog.
Mélységes mély, szelíd művész-szemével végigsimogat és azt
mondja: - Bizony látom, rossz bőrben vagy fiam. Ideje volt, hogy visszatérj közénk. Patkányok honfoglalása.
Az ember háza ott állt
a dombon és uralkodott. Uralkodott a kerten, fákon, bokrokon és
veteményeken. Uralkodott a szántóföldeken, réteken és
legelőkön, és uralkodott az erdőn is, amelyik a domb mögött
kezdődött és felnyúlt egészen a hegyekig. A fák gyümölcsöt
teremtek, a gyümölcsöt leszedte az ember, aki a házban élt, és
eltette télire. Összegyűjtötte a veteményt és a pincébe rakta,
hogy ne érhesse a fagy. A szántóföldekről begyűjtötte a
gabonát, a rétekről a szénát és az erdőből a tüzelőfát. És
mindent úgy helyezett el a házban, vagy a ház körül, ahogy az a
legcélszerűbb volt. Tél kezdetén beterelte állatait a legelőről,
meleg istállókban adott szállást nekik és gondoskodott róluk.
Így élt az ember.
Meg tudni kell azt is, hogy a ház kéményén
tavasztól őszig gólyák álldogáltak, s az eresz alatt egy
fecskepár fészkelt. Tudni kell, hogy tavasszal rügyező nyírfák
illata vette körül a házat, s nyáron madárdal és sok virág.
A
háznak nagy vaskos falai voltak, s az ember évente egyszer fehérre
meszelte őket, kivéve ott, ahol vadrózsa kúszott reá. Ez a
vadrózsa június derekán virágzott, s olyankor a szélesre tárt
ablakon keresztül az illat beömlött a szobákba.
Így élt a
ház és benne az ember, sokáig. Egy borús őszi napon, mikor az
eső zsinóron lógott az égből, valahonnan két kis ázott szürke
patkány érkezett. Messziről jöttek, fáztak és éhesek voltak.
Meglátták a házat, besurrantak a nyitva hagyott ajtón és
elrejtőztek a pincében. Ennivalót bőven találtak, jóllaktak és
hamarosan hízni kezdtek. Télen már fiaik voltak s tavaszra megint.
A fiatal patkányok, akik ott nőttek fel, már otthonuknak érezték
a házat, és úgy futkostak a pincében, mintha övék lett volna.
Az ember eleinte meg sem látta őket. Később észrevette
ugyan, hogy valami eszi a veteményt, de nem törődött vele. Volt
elég. Jutott belőle annak, aki éhes. Egyszer aztán meglátott egy
fal mellett elszaladó patkányt. Milyen apró és milyen félénk -
gondolta. Éljen hát ő is, ha akar.
És telt az idő, és a
patkányok szaporodtak. Először feltúrták a pincét. Aztán ásni
kezdték a falakat. Kanyargós, mély lyukakat fúrtak belé,
keresztül-kasul, és itt-ott már a szobákba is eljutottak. Az
ember csóválta a fejét, mikor szobájában az első patkánylyukat
meglátta. És mert nem szerette a rendetlenséget: betömte, és
bemeszelte a nyílást. Másnap reggelre újra ott volt. Az ember
háromszor egymás után tömte be, és a patkányok háromszor
egymás után fúrták ki megint. Akkor az ember legyintett, és azt
gondolta: - Ők is kell, hogy éljenek. s ha nekik csak így jó, hát
legyen. És attól kezdve nem tömte be többé a lyukakat. A
patkányok pedig rohamosan szaporodtak tovább, és szaporodtak a
lyukak a ház falában is. Már nemcsak a pincében, hanem a
kamarában, a padláson, sőt éjszakánként a szobákba is
besurrantak, és megrágtak minden megrághatót. Egyszer aztán,
amikor az ünneplő csizmáját kezdték rágni, az ember
megharagudott, és odasújtott botjával. Az egyik patkányt fejbe
találta éppen, s a patkány kimúlt. Vérig sértve röffentek
össze erre a patkányok. És azonnal kihirdették, hogy az ember
ellenség, aki nem hagyja őket élni, szabadságukat korlátozza,
jogaikat mellőzi, gyilkos, gonosz és önző.
- Nem leszünk a
rabszolgái tovább! - visította a főpatkány egy zsírosbödön
tetejéről. - Követeljük a szabadságunkat, és a jogainkat. - és
a patkányok elhatározták, hogy harcot kezdenek az ember ellen. Az
ember minderről nem tudott semmit. Haragját hamar elfeledte, vett
más ünneplő csizmát magának, és nem törődött a patkányokkal
tovább. Pedig akkor már rengeteg sokan voltak. Megették a pincében
az összes veteményt, a kamarában az összes lisztet és az összes
sajtot, sőt már a szalonnát is rágni kezdték, pedig tudták,
hogy az az ember legféltettebb kincse, amiből még a kutyájának
sem ad.
Az ember, mikor ezt észrevette, fogta a megmaradt
szalonnát, rúdra kötözte, s a rudat a dróttal fölakasztotta a
gerendára. Ebből lett aztán csak igazán nagy felháborodás a
patkányok között.
- Szemtelenség, gyalázat! - kiabálták,
mikor rájöttek, hogy nem férkőzhetnek hozzá. - Elrabolja az
élelmünket, kifoszt, kizsákmányol! Nem tűrjük tovább! - és
föllázadtak. - Mienk a ház - hirdették ki maguk között -, mienk
is volt örökké, csak megtűrtük benne az embert, amíg jól
viselte magát! De most elég!
S egy éjszaka,
amikor aludt, rárohantak az emberre, összeharapták,
kikergették a házból, messzire elüldözték, s aztán büszkén
kihirdették a kertnek, a fáknak, az állatoknak és a madaraknak -
még a virágoknak is -, hogy a ház ezentúl nem emberország többé,
hanem patkányország, jog és törvény szerint. S azzal uralkodni
kezdtek patkánymódra. Mindent felfaltak, ami ehető volt, és
mindent megrágtak, ami nem volt ehető, de szemük elé került.
Kiürült rendre a pince, a kamara és a gabonás.
Elköltöztek a madarak, elpusztultak a virágok, a ház fala omlani
kezdett és megfeketedett, fák és virágok illatát bűz váltotta
föl. A vetemény ott pusztult a földben, mert nem szedte ki senki.
A gyümölcs megérett, lehullt, és elrohadt. A gabona
aratatlan maradt, kimosta az eső, és kicsépelte a szél. És
eljött a tél, és a patkányok addigra már megettek mindent, ami
ehető volt, megrágtak mindent, ami rágható volt. A falak tele
voltak lyukakkal, a tetőről lehullott a cserép, ablakok és ajtók
alatt öles nyílások tátongtak. És akkor éhezni kezdtek, mert
nem volt egy szem gabona több, és az ajtók hasadékain, meg a
falak odvain besüvített a szél, a megrongált tetőn behullott a
hó, és nem tudtak segíteni magukon.
Először veszekedni
kezdtek, marták és ölték egymást, rágták és ették egymást,
de végül is nem tehettek egyebet: fölkerekedtek és otthagyták a
tönkretett birodalmat.
Az ember pedig tavaszra szépen
visszajött megint, rendbe hozta a tetőt, kitakarította a házat, a
falakat megigazította, kimeszelte, a földet felszántotta, vetett
és ültetett, s mire megjött a nyár, újra virágillat és
madárdal vette körül a házat. Őszire ismét megtelt a pince, a
kamara és a gabonás, és mire jött a tél, olyan volt már minden,
mintha semmi sem történt volna.
Azonban elrejtőzve maradt
mégis néhány patkány a falakban, vagy a pince gödreiben. És
amikor az ember észrevette, hogy újra szaporodni kezdenek,
hosszasan elgondolkodott, hogy mit is tegyen velük.
Ti is
gondolkodjatok, s aszerint cselekedjetek!
Ellenzék, a '30-as
évekből.
(Ne hagyjuk, hogy 1919 után sokadszor újra,
szellemileg és anyagilag kirabolják a
Magyarságot,
eszerint cselekedjetek!)
|
